Széki Soós János (1960) esetében annyira erős a ragaszkodás a szülőfaluhoz, hogy bár legalább harminc esztendeje nem él ott életvitelszerűen, mégsem képes egy sort sem leírni anélkül, hogy hazagondolna.
Egyáltalán nem véletlen, és nem holmi egyszerű cifraság, hogy választott írói nevével is megjelöli származási helyét, eleve predesztinálva magát arra, hogy mely irányba kell haladnia. Mondhatni tudatosan, de engedve a vonzásnak, hagyva, hogy a szikes, dimbes-dombos, szerény, gyengén termő, de annál gazdagabb múlttal és megannyi szellemi kinccsel, szorgos emberekkel és mindenek dacára jó kedvvel is bőven megáldott hely magához vonzza és környezetében tartsa, amikor ír. Nyilvánvaló, hogy így nehéz, nehezebb, mintha csak úgy alkotna, de nem kell elvonatkoztatnia legalább, és nem kell holmi kitalált szférákban álmodoznia, valahol egy üres történetekkel benépesített virtuális magánvilágban. Ilyen, így hiteles ez az írói életút.
Szék városa – ahogyan a népdal is őrzi ezt az egykori bányavárosi állapotot – ma már csak község, de tegyük hozzá mindjárt, hogy nagyközség, nagy és fontos magyar közösség, hiszen egyike azoknak a településeknek – talán a teljes magyar glóbuszon –, ahol még hétköznapokon is hordják a népviseletet, és ennek a falunak kisugárzása van az egész Kárpát-medencére. Ilyen megközelítésben valóban igen fontos. Egyfajta megerősítő bizonyosság, hogy meg lehet maradni, hogy ilyen büszke tartással lehet kiemelkedni a rögből, így lehet felállni a rendszer- és impériumválások után a széki lassú erejével és biztonságtudatával, amely átsüt az időn, s amely kötőszövetként itatja át a testet és a lelket, hogy a gravitációból fakadó puhányságot elfelejtse.
Csakhogy az idő a széki lelkekben és ezen a helyen is nyomokat hagy.
Széki Soós János jól látja és jól is láttatja a változásokat, hiszen a Vándorforrás című új kötetében egy bő évszázadot kíván és képes átfogni. Úgy ábrázol, hogy a nagyszülők által közvetített valót rávetíti a jelenre, s így akár másfélszáz év is belátható innen.
Ez a nagy és hosszú, rettenetes idő, több rendszer- és impériumváltást, hatalmas technikai fejlődést, minőségi ugrást és megannyi apró és jelentős értékvesztést hord magában. A nagyszülők, a szülők és a saját idő hordaléka mutatkozik meg a szociografikus telítettségű novellákban, s minden egyes írásban a múlt és a jelen közötti kontraszt jelenti, képezi azt a feszültséget, amely izgalmassá, érdekfeszítővé teszi őket, olyannyira, hogy az emberben mindjárt feltámad a szorongás, meglegyinti az elmúlás félelme.
Nem tudom, hogy más olvasó miként viseli az olvasottakat, de én magam – minekutána egy nekifutásra – elolvastam a huszonegy rövid írást tartalmazó kötetet, hetekig a hatása alatt éltem. És legyenek bármennyire is zsúfoltak a napjaim, időnként felötlenek bennem ezek a piros-fekete történetek. Ilyen értelemben Széki Soós írásai nem csupán egyszerű novellák, nem holmi feledhető elbeszélések, hanem beívódnak a lelkiismeretbe. Jobbító szándék van bennük. Valami olyan erő, amely – hadd mondjunk két példát – Holland Misit (Michel van Langeveld) vonzotta életre szólóan magával Székre, amikor egy amszterdami antikváriumban megakadt a szeme az Elindultam a világ útján című Korniss Péter-kötet egy német nyelvű példányán. Tudjuk Kornissról, hogy 1971 óta járja Széket. Hadd idézzük Széki Soóst pár szó erejéig, amely akár esszencia is lehet, evidencia mindenképp: „Sáros földgolyónk több pontján is ragyogtatják Szék csillagát. (…) A ránk testált szellemi örökséggel élni kell. Különben Szép Ernő szomorú igazságával találjuk szembe magunkat: »Nincs már semmink, csak a valóság».”
SIMÓ MÁRTON
Széki Soós János: Vándorforrás. Philidor Intézet–Magyar Napló, Budapest, 2018, 160 oldal
