A rossz politika szerencsétlen gazdasági, pénzügyi, társadalmi hatásain túlmenően egy sor olyan hatását is számításba kell vennünk, melyek ugyanolyan nyilvánvalóak, de melyek a rossz kormányzás mindennapi, közvetlen kudarcához viszonyítva „másodlagosaknak”, „járulékosaknak”, „esztétizálóan” elitistáknak tűnnek.
Ez utóbbiaknak valójában sokkal perverzebb hatásaik vannak (éppen azért, mert kevésbé figyelnek rájuk): súlyos elmozdulásokat okoznak a közéletben, hosszú távon pedig nehezen visszafordítható repedéseket a közösségi viselkedésben. Valami veszélyesen megromlik egy működőképes normalitás „receptjében” és akut balesetből hajlamos krónikus betegséggé változni. Íme, egy első lista az általam számításba vett szabálytalanságokkal:
* Kezd szokássá válni az alkalmatlan, méltatlan, triviális személyek csúcspozíciókba jutása. Bizonyított képességek, tartalmas és hatékony adottságok, hiteles szakmai pálya nélküli emberek ostromolják a hatalom magas pozícióit és válnak „reprezentatívakká” úgy, hogy szinte senkit sem képviselnek (az összezavart választók dezinformált, tehetetlenségi erő által hajtott, manipulálható részén kívül). Valójában ők csak a főnökeiket és a bandájukat képviselik. Kisszerű hiúság, gőgös önhittség és kizárólagos magánérdek elegyével kormányoznak. Egy normális országban a névtelenség homályában maradnának azok az alakok, akik estéről estére benépesítik a tévéstúdióinkat, akár politikusokként, akár „hivatásos” elemzőként. Bármelyik valamennyire tisztességes néző megdöbbenésre van ítélve. Rosszul beszélik az anyanyelvet, ferdén és pártosan gondolkodnak, visszaélnek a könnyed beszéddel, a pofátlansággal, a kibúvókkal és a bárdolatlansággal. Tele van a közélet hamis „celebekkel”, uborkafára kapaszkodott „VIP”-ekkel, a kültelki trécselés nagy mestereivel. (Zárójelben mondom, hogy szerintem mi vagyunk a világ egyetlen országa, ahol volt, jelenlegi – és talán jövőbeni – börtöntöltelékek nemzeti tanítómesterekké, botrányelemzőkké és breaking news-forrásokká képezhetik át magukat büntetlenül.)
* Felborulnak a közéleti szereplők értékelésének kritériumai. Annyira nevetségesek a mai potentátok, hogy a hajdani potentátok, akiket – annak idején – kvázi nulláknak tartottál, hirtelen tűrhető dimenziót szereznek, sőt, egy bizonytalan hasznos „illetékességi” nimbuszt is. Más szavakkal, a nyomorék jelentől elszörnyedve kezded visszasírni a rozoga múltat.
* Már nem világos, hogy mit jelent „hazafinak” lenni. A kormányzati kirakat ellenére szeretni a hazádat? (Sőt, csapnivaló jellege ellenére dicsérni – vagy megtűrni – a Hatalmat, egyszerűen azért, mert a hazával azonosítja magát?) A nemzeti kudarcra felfigyelés vagy a segélykiáltás árulás, vagy ellenkezőleg, az európai partnerek üdvözlendő beavatkozásába vetett realista remény, akikkel küzdelem árán kerültünk „rokonságba”? A szemét diplomatikus szőnyeg alá söprése a hazaszeretet vagy az eltévelyedés tudatosítása, megbélyegzése és okainak felszámolására tett erőfeszítés?
* Mindennapos jelenséggé vált a „karizma” fogalmának lejáratása és a közéleti modellek kockázatos megritkulása. A siker szigorúan a szemtelen harciasság, a leplezetlen populizmus, a kültelki gúnyolódás eredményévé vált. A vitapartner torkának átharapása, ellenfeled kicsúfolása, a bizonyítás durva jelzőkre és színes szitkozódásra váltása – ezek az igazi politikus képességei! „Rating”-et csinál, „tök jó” (vagy „baromi jó”), holott valójában nem más, mint közismertség és pártdöntés miatt foteljébe került, csökönyös alvilági figura. Vannak pillanatok, amikor hajlamos vagy azt mondani, saját (és nemzedéked) egész élete során sohasem hágott a fejedre ilyen siralmas gyülevész népség…
* Ilyen körülmények között a civil reaktivitást, a polgári jó ízlést, a választói viselkedést, úgy tűnik, elrettentik, relativizálják a politikai osztály gonoszságai. Az ellenzék szétesett és – sajnos – kifejezéstelen. Kire szavazhatnál? Miben reménykedhetsz még? Nem marad más számodra (egyelőre), mint a gesztikulálás, a szerény tiltakozó manőverek szabadsága. De amíg a vezetők nem tűnnek túlságosan meghatottnak az utca lázadása miatt, amíg még a közvélemény egy része is közömbös vagy éppen – a „Hatalom” összeesküvés-elméletei által alaposan mérgezetten – gyanakvó marad („államcsínykísérlet”, „Soros ügynökei”, „ellenséges körök által finanszírozott tüntetések” és így tovább), az egész csak a nemes tehetetlenség egyik formája marad. A legjobb esetben azzal nyugtathatod magad, hogy megmentetted a becsületedet, amikor „nem”-et mondtál a piaci forgatagban. De az eredmény egyelőre inkább csak szimbolikus szinten marad. A tiltakozás nem vonz elég emberi mennyiséget, a kormány nem rendelkezik a párbeszéd készségével, képességével és vágyával, a választások előtti felmérések pedig gyógyíthatatlan hebegésről tanúskodnak: a „gonoszok” egy kicsit lejjebb kerülnek, de nem eléggé, a „jobbak” egy kicsit feljebb jutnak, de nem eléggé… Röviden azt is mondhatnánk, hogy már csak a szerencsében, a véletlenben, a gondviselésben bízhatunk.
Mindent egybevetve úgy nézünk ki, mint egy vesztes háború után! És az a zavaró, hogy végső soron nem monumentális seregek, nem kifinomult stratégiák, nem erős, intelligens, hódító személyiségek győznek le bennünket, hanem a nemzeti középszerűség kvintesszenciája, a saját győzelmükön és a mi melankóliánkon örömködő ostoba és nagyszájú ravaszkodók maroknyi serege.
(Dilema Veche/E-RS)
