A hatalom buta embereket akar című cikkében Czompó János a hazai közoktatás jelenlegi állapotáról ír a Háromszék január 11-i számában. Sokakat érintő kérdésről lévén szó, a szerkesztőség várja a rendszert kívülről szemlélők véleményét is.
Mit ád Isten, azt ád, a cikk elolvasása után szólt a kapucsengő, s egy nyugdíjas matektanárnő érkezett. Régóta ismerjük egymást, gyermekkori élményeink – gyökereink – hasonlóak, de elkerültünk egymástól, ő Marosvásárhelyen tanított időközben elhunyt férjével, én máshol kerestem a mindennapit. Aztán kitelepedtek és Budapesten összefutottunk. Ha használhatom ezt a szót, Magyarország kicsi, de fővárosa nagy, egy élet nem lenne elég ahhoz, hogy véletlenül összefussunk. Ha megesik, mondják, kicsi a világ, vagy: összesodródtunk, mint kiskanalak a mosogatólé alján. Távol lakunk egymástól, de tartjuk a kapcsolatot, ha már szülőföldünk egy és ugyanaz. Világnézeti szempontból nőtt nagyra köztünk a távolság: teológia, geológia – ég és föld. Kinőttem a materializmust, liberalizmussal jóllaktam, s lettem idealista, nemzeti, konzervatív, régi liberális ízesítőkkel pácolt. Az ő gondolkodása és értékrendje az enyémmel ellentétes. Mintha neoliberálisokkal fújna egy követ. Emiatt arról, hogy mi az igazság, mi a jó, mi a rossz, mi az ember, milyen az összkép, amely alapján döntünk, a véleményünk szinte semmiben nem egyezik. Mi az oka, hogy valaki mássá válik? Van, ki megszereti, akit utált, vagy megutálja, akit szeretett, mindenre van példa. Evolúció? Annak idő kell, évezredek, évmilliók. Kérdés, tart-e még napjainkban is. Agymosás. Egy régi barátom évtizedek óta él élettársi viszonyban egy hölggyel, világnézeti másságban, egyik sem tudta a másik agyát az övére mosni, pedig gyermekük is született. A pengeváltásokat megszokták, talán a kölcsönösség tette immúnissá őket: „ha nem vagy boldog, mint nő, légy boldog mint ember” – s a hölgy nem sértődik meg, pedig profán és cinikus. Szabad nőnek ilyent mondani?
A tanárnő tisztelt pedagógus, kapóra jött a látogatása, megerősít vagy megkérdőjelezi az iskolaügyben formált, szubjektív véleményemet. Harmadik s egyben utolsó kérdésemet tettem fel.
– Csak matekra tanítottad a gyermekeket, vagy egyébre is, például önismeretre?
– Negyven éven át osztályfőnök voltam, önismeretre is tanítottam őket, és nem sikertelenül. Tanultam kicsi pedagógiát, engem nem lehet meggyőzni, hogy helytelen, amit gondolok – összegezett.
Az evolúcióról sokat, az agymosásról semmit nem hallottam az iskolában. Kétlem, igaz lenne, amit írnak, hogy ha valamit sokszor hallunk, rögzül a tudatalattiban és hitté válik. Ha valamit sokszor hallok, nem válik hitté, idegesít. Minél többször reklámoznak valamit, azért sem veszem meg. Utálom a reklámokat.
Nekem a középiskolás évek a feleléstől való rettegésben teltek el. A földrajzon és a magyaron kívül minden tantárgyból gyenge jegyeim voltak. Csak úgy tudtam volna elmondani a leckét, ha belepillantok közben a füzetbe, hogy nyakon csípjem a következő gondolatot. Nem engedték. Kaptam hármast, ötös helyett. Dolgozatírásoknál puskáztam, az érettségin is. Füzetből, nem cetli-puskából.
Szüleim minden középiskolás évben más városba vittek, azt hitték, rossz társaság miatt nem megy a tanulás. Átok volt. Érettségi után egy év kellett, míg feldolgoztam az iskolák okozta sérelmeket. Nem múlt el a továbbtanulás veszélye, s nem tudtam elhárítani. Iskoláim lopták belém a materialista világképet. Gyermekként felugrottam a robogó vonatban, s furcsálltam, hogy nem üt el a hátsó ajtó. Igazi meglepetés akkor ért, amikor megtudtam, hogy anyag csak önmagában nem létezik. Az is meglepett, hogy nem az agy hozza létre a gondolatot, több a bizonyíték az ellenkezőjére. Olvasmányaim és tapasztalataim nyomán a világnézetem átalakult. A filozófia kérdéseket keres meglévő válaszokra, a tudomány közelít az ezoterikus tanítás felé. Ha odaér, bocsánatot kér, ha nem, kitör a világháború.
Költőnk int, ne hagyjuk a templomot s az iskolát. Hála a Trianon utáni iskolarendszernek és a magyarul gondolkodásnak, tömtük Amerikát tudósokkal. Égbekiáltó, hogy anyanyelvünkért kell küzdenünk. Olyan uniót akarunk, amely szavatolja az anyanyelvi oktatást az óvodától az egyetemig. A tudás tart meg, de a létszám is fontos. A cikkíróhoz hasonlóan nekem is úgy tűnik, a tankönyv nem tart lépést a tudománnyal, s a diáknak nagy a szabadsága a tanárhoz képest. „Drága szüleim, küldjetek 1000 lejt, hogy megnyugodjak, nincsenek anyagi gondjaitok.” Liberális vívmány. A kukoricaszemre, sarokba térdepeltetés intézményét kéne tatarozni. A tanárokat fizetésbeli előmenetellel ösztönözném, vegyenek erőt magukon, hogy ismerjék meg önmagukat. Legyenek elhivatottak, mint a szív: jobb oldalának feladata, hogy a vérbe oxigén keveredjen, a bal oldali rész feladata pedig, hogy szétküldje a vért a test minden részébe. Eredményeiket tükrözi a sóvárgó lelkű, kudarcos fiatalok számának a csökkenése. Kifejezésre juthatnak – de csak másodjára! – nyaralókban, autókban és más anyagi javakat jelentő istennyilákban is. A tudomány a pénz kezében, a pénz a sátán kezében – s a tanár nem a Sátán rabszolgája! Elmondja az előírtakat, néha különvéleményét is, él vagy visszaél – tanára válogatja, minek az ismérveivel van telítődve. Tegyen róla jó irányba!
Kamatról, futamidőről, terrorról, befektetésről jönnek a hírek, ahogy a csövön kifér, a lélekről és az agymosásról alig. A tudomány már nem tagadja a lelket, feltérképezte. Agymosással nyomják el.
A fa valóság, az erdő az örökkévalóság.
SZURKOS ANDRÁS
(A romániai oktatás jelenlegi helyzetével kapcsolatos írásokat továbbra is várjuk – a szerk.)
