Többet ésszel, mint erővel: ez derül ki a nap meg a szél versengéséből is. Réges-régen történt, még amikor nem volt ritkaság, hogy a nap elbeszélgetett a fákkal, a csillagokkal, az erdő vadjaival.
Egyszer, úgy mondják, a széllel ereszkedett szóba.
Csakhogy a szél rettentően gőgös volt, amellett nagyon vad is, nem lehetett vele rendesen beszélgetni, azonnal elkezdett huzakodni, hetvenkedni, kötözködni.
Így történt ez most is. A nap barátságosan köszöntötte, de a szél éppen csak mordult egyet feleletül, aztán nyomban hivalkodni kezdett.
– Bizony – mondta –, akármilyen fenn hordod is az orrodat ott az ég magasában, kettőnk közül azért mégis én vagyok az erősebb!
A napnak ugyan semmi kedve nem volt hozzá, hogy vitatkozni kezdjen egy ilyen neveletlen süvölvénnyel, de azért mégiscsak megkérdezte tőle:
– Miből gondolod, hogy erősebb vagy nálam?
– Miből? – zúgott-morgott fölfuvalkodottan a szél. – Onnét, hogy te csak baktatsz odafönt, és mosolyogsz, de én idelent akárkit derékon kapok és megpörgetem, amellett, ha megharagszom, akármi akad az utamba, egyszerűen elfújom, mintha ott se volna.
– Derék dolog – jegyezte meg a nap –, de azért nem ártana próbát tenni egyszer, mert régi igazság, hogy sok beszédnek sok az alja, és nem annak a legerősebb a karja, akinek a legharsogóbb a hangja.
– No, hát álljunk ki versenyre! – hányta-vetette magát a szél.
– Nem bánom – mondta a nap. – De miben versenyezzünk?
– Látod ott azt a parasztembert? – kérdezte a szél, és a vándorra mutatott, aki az úton bandukolt. – Látod a vállán a subát? No, hát az nyeri a versenyt, aki le bírja húzni róla a subáját.
– Rendben van – egyezett bele a nap.
A szél nem sokat teketóriázott, hatalmasan fölfújta magát, azzal nekirontott a parasztembernek, és elkezdte tépdesni, ráncigálni a subáját.
De hiába ráncigálta; nem sokra ment vele. A parasztember ugyanis fázott a vad szélben, fölhajtotta körben a suba gallérját, jól befészkelte magát a meleg birkabőrbe. Aztán, mert a szél egyre erősebb lett, s majd’ ledöntötte a lábáról, leült egy szikla tövébe, hátát nekivetette a kőnek, s úgy megbújt a subában, mintha többé ki se akarna bújni belőle.
A szél dühöngött, morgott, huhogott, de nem ért el semmit.
– Jól van. – mondta a nap. – Most én jövök.
Megállt a kuporgó vándor fölött, és elkezdett mosolyogni. Mosolygott egyre szélesebben, csak úgy ontotta meleg kedvességét. A vándor már nem fázott. Aztán már nemcsak hogy nem fázott, de kezdett melege lenni, aztán verejtékezni kezdett, s egyszer csak ledobta magáról a subát, s jókedvűen elhevert rajta a napsütésben.
A szél, mit tehetett mást, morogva elkullogott; a nap meg csak mosolygott tovább a felsült hetvenkedőn.
(Francia mese)
