Bélyegnyi telkeket és lepedőket

passzított, vágott és ragasztgatott,

hogy térrel kevervén össze időket,

Európának adjon alakot.

Mint zsákból magot, pár maroknyi népet

szórt ide s oda az erdők közé,

ki amit megköt mint álló egészet,

úgy tervezte, az legyen az övé.

A tűzhányók már régen kialudtak,

az istennyila szerkezetre járt,

ideje, hogy kik gazdálkodni tudnak,

mind kapjanak vagy hét termő határt.

Gyermekdeden napestig teregette;

hiába volt — a rajzolt papiros

hajnalra folyton megbarnult, kiégett

vagy átütött, a vértől lett piros.

Különösen a Duna—Tisza—Dráva

különben dúsan nedves tájain

ismétlődött az égő furcsa dráma,

sistergett fel a kardcsörgés, a kín.

Az Úr akkor a térképre lenézett,

és angyalának parancsolta meg:

sodord fel szépen onnan az egészet,

most látom már, belátom, nem lehet.

Én jót akartam, csendet várok érte,

hogy béke közben legyen aratás,

és érdekeim senki meg ne sértse,

lakoljon mind, hol ennyi a hibás!

Ekkor István, a magyarok királya,

mint árpaszem, hisz Árpádból szökött,

mint hulló szikra, küszöbére hága

a mennyeknek, s megállt az Úr előtt

s az egeket csak annyi kegyre kérte:

egy üres erszényt hagyj számomra itt

s jótállok, uram, perceimmel érte,

hogy senki Téged meg nem károsít.

Ráállt az Úr; egy angyalt rendelt mellé,

vasszárnyú angyalt, aki nem repült,

csupa kardpenge volt a szárnya tolla,

megpendült mindig, amikor leült;

mint főkönyvelő ült pince mélyén,

a trón alatt, s elég, ha suttogott,

István, ha lóra szállt a csaták éjén,

minden szavát meghallotta legott,

István szavát meg ő hallotta menten,

s az egyezségre felvigyázva így,

a négy folyó, a száz folyócska mentén

mind diadalra vitte hadait.

Eljött a béke hát: a láthatáron

ki fegyverrel betör, drágán fizet;

a gyepűk mögött csendes éjszakákon

csak pásztortüzek égtek s őrtüzek.

Akkor már úgy tűnt: tele van az ország,

lakosok, lovak, víg vásárhelyek,

a pelyva száll, a szekerek behordják

fedél alá a fontos terheket;

cseléd dalol a kézimalmot hajtva,

sereg vonul a rend ösvényein,

tucatnyi nyelven zendül: rajta, rajta,

munkára fel hát, édes híveim!

S e hangzavar majd mindent jóra fordít,

e sok gyökérrel megkötött homok,

a pincegádor alatt részeg ordít,

a kunyhók mélyén szülő asszonyok,

köpenylobogva érkeznek heroldok,

parancsok újabb fontos láncszeme

kapcsolja törvénnyé, amit megoldott,

ahogy szokás volt s ahogy kellene,

vándor vajákos mondja a magáét,

s a sámán ellen új pap prédikál,

a szélvihar elsöpri ott a sátét,

ahol a kőből emelt templom áll.

Az új hit lassan, mint a por a múltat,

belepi lelkük zsíros oldalát,

néhány tavasz még, s termőre borulnak

a jól beásott oltott almafák...

Pedig az angyal mondta; ez még semmi,

e pár tucat család, ki itt lakik,

nem fogja termő tündérvölggyé tenni

a haza bérceit és halmait,

irigyek jönnek, többre, készre vágynak,

s megint a tűzé lesz a diadal,

a kitartók elaggva esnek ágynak.

Ne költekezz, mert baj lesz itt hamar!

Az idő mindig porrá őrli őket,

az első büszke rend vitézeit;

sokáig fogtok szülni: temetőket

és szerte szétszórt sírok ezreit...

István, fején a koronával, őszült:

mint szeptemberben Esztergom hegyén

az átvonuló fellegárnyék őrült

rohama közt a csendes szürke fény.

S az angyal írt: nagy jelentését írta,

elszámolt minden pillanattal itt,

s rendre az Úr roppant erszénye bírta

a kezes: István összes perceit.

Tiéd a térkép, most már megfizetted,

így szólt az Úr azon a szép napon,

ha te már nem lehetsz, akkor helyetted

az unokáid népének hagyom —

és karját védence karjába öltve

az égi erkély korlátjához ment:

megnyílt egy kút alant, üres tökélye

előtt állt boldogtalanul a szent.

Ez lesz az oszlop, trónusomig érni

majd akkor fog országod oszlopa...

ó, mennyi nemzedék fog még beférni!

Ó, mennyi csont cementlik még oda!

Egy jobb, a kőművesé marad épen,

az ország-világ emlékeztető:

hogy nem fog ki az építkező népen

a poklok kapuja: a temető.

És áll azóta földbe süllyedt oszlop,

és nyugszik rajta öreg, űri kéz,

és amíg minden termést érte hoztok,

a semmi tenyerén is ép, egész.