Csakhogy folyton szembetalálkozom olyan posztolásokkal, amiktől a hajam égnek áll, nem beszélve az egyre elburjánzóbb hozzászólásokról. Egy egészen egyszerű gondolat vagy megosztott cikk kapcsán is a lehető leglehetetlenebb (hú!) irányokba indulnak és futnak szét a vélemények. Csak valahogy nem igazán érnek célba, olyan az egész, mint egy végeláthatatlan labirintus, elvesztődik benne a józan ész. Na, de hát minek olvasom a hülyeségeket, nem igaz? Talán egyszerűen csak kíváncsi vagyok, hogy meddig lehet elmenni az ilyen sötétségben, de a határ a csillagos ég.

A mindenhez értő mindentudásnál már csak a hangnem, az indulatok kétségbeejtőbbek, amivel egymásnak feszülnek az emberek. Leszállhatok én a közösségi oldalról, de szembejön velem a jelenség lépten-nyomon. A médiában, az utcán, csakhogy a Facebook több mindent „feldob”.

Azon gondolkodom, amikor nem volt ilyen szólásszabadság, amikor százszor megrágtuk, hogy mit beszélünk (Isten ments, hogy visszasírnám!), hová nyomtuk el ezeket a rossz energiákat? Hogyan nem pukkadtunk ki a bent rekedt sötét gondolatoktól, elfojtott indulatoktól? Hogyan nem betegedtünk bele? Hogyan nem fordult ellenünk a sok bennünk rekedt mocsok?

Most már kiadhatjuk magunkból bátran. Lehet lőni minden irányba, meg is tesszük. Ne adj Isten, ha valaki másképp látja, gondolja... rögtön nekiugrunk, előkapva a legválogatottabb trágárságokat, „szókincsünk” végtelen. Középutat szinte semmiben sem ismerünk, nincs más, csak a vagy-vagy! Olyan hévvel tudjuk belevetni magunkat a legabszurdabb vitákba, mintha az életünk függne tőle. Mennyi elpocsékolt idő és energia.

És, hogy most miért pont ezen morfondírozom? Pár nappal ezelőtt arra lettem figyelmes, hogy két igen kedves ismerősöm, két (nem csak virtuális) régi jó barát elkezd acsarkodni egymással egy egészen banális téma kapcsán a már említett közösségi oldalon. Az egyre szaporábban, egymás után érkező replikákban érezhető a növekvő feszültség, természetesen elkanyarodnak más irányba, szerintem már nem is fontos nekik, hogy miből indultak, mígnem olyan súlyos vádak hangzanak el, olyan hangnemben, ami meghökkent. Nem tudom, hogy röhögjek vagy sírjak, ez a két ember mégsem ez a nívó. Még az is megfordul a fejemben, hogy az egész csak valami rossz vicc, buta játék. Összebeszéltek, hogy teszteljenek minket, a többi halandót,  provokálnak kíváncsiságból, hogy ki meddig képes elmenni. Már azon vagyok, hogy rákérdek, vagy szólok, hogy ezt ne itt, és ne így, de visszafogom magam, jó ideje megpróbálok az ilyesmikből kimaradni. Barátaim fáradhatatlanul lőnek egymásra, már az anyázásnál tartanak, amikor továbbgörgetek, ezt már tényleg nem akarom látni (történetesen mindkettő édesanyját jól ismerem).

És hogy mennyire nem játékból csinálták, sajnos, beigazolódott pár nap múlva. Egyikük hívott, hogy elmesélje mi történt, hogy régi barátunk megzakkant, ő többet hallani sem akar róla, letiltotta a Facebookról, de még a telefonszámát is törölte. Mert képzeljem el, hogy... és már mondta volna tovább, ha nem szólok közbe. „Tudom, láttam, szép volt! – Na most mi van, te is kezded?” Jaj dehogy, Isten őrizz! Érdeklődöm a családja felől, próbálom elterelni a szót a kínos incidensről, valahogy nincs nagy kedvem ebbe belemenni. Megpróbálom óvni vagy más irányba tolni az energiáimat, azt hiszem, még szükségem lesz rájuk. Elköszönünk egymástól.

Nem törlöm senki számát, nem tiltok le senkit, és nem szállok le a Facebookról. Az a sanda gyanúm, hogy nem ez a megoldás...