Amikor a szántó-vető-arató ember mélyen szántott, kérges, barázdált tenyerébe veheti verejtékes munkájának gyümölcsét, azonnal elfelejti a vérizzadást, a sok munkát, vesződést, rettegést és aggodalmat, hogy az elvetett búzamag vajon jó földbe esett-e, nem tövisbokrok, labodák, konkolyok és parlagfüvek közé-e, hogy tízszer, százszor vagy talán csak feleannyi termést takaríthat be, mint amennyi magot elvetett, hogy voltak-e jégesők, árvizek, szélviharok, netán szérűtüzek…?

A friss, új kenyér íze, illata és zamata minden nehézséget elfelejtet, egyúttal magában hordozza az őszi mélyszántások humuszszagát, a tél hideg hűvösét, puha hópaplan melegét, a tavaszi zöld zsendülést, a kalászba szökkenést, a búzakerülések ünnepét a május illatával, a nyár forróságát aranyló hullámzásával, majd az aratás, a betakarítás örömét boldog verejtékszagával...

A szántó-vető-arató ember tudja, hogy a búzamag az Isten arca. Hogy az a mag, amelyből a mindennapi kenyerünk lesz, a Jézus arca. Hogy az a mag, az ő arca. Hogy az a mag, a mi arcunk, mindannyiunk arca.

Amikor megszegjük tehát az új kenyeret, a mi mindennapi kenyerünket, amelyet ím, imáinkban nemhiába kértünk, akkor döbbenünk rá, hogy mekkora ajándékot kaptunk, mekkora felbecsülhetetlen értékű jutalmat munkánk, hitünk, imánk eredményeképpen.

Az új kenyér tehát nemcsak egy eredmény, nemcsak egy jelkép, nemcsak egy metafora, hanem maga az élet. Nem hiába nevezi népi nyelvünk a búzát is, a kenyeret is életnek.

Ilyenkor, augusztusban, a nyár búcsúztatásának pillanatában templomainkban búzakoszorúval, asztalainkon lágy kenyérrel és talán szőlővel is ünnepel egy nemzet, egy nép, Szent István királyunk népe, aki immár több mint ezer éve szánt, vet, arat, és kenyeret szel e honban. A mi mindennapi kenyerünket…