Sonka András kisebbik lánya sepsiszentgyörgyi tömbházlakásába invitálva meséli el édesapja halálának történetét. A nehezen mozgó, egyedül élő Rózsika néni azt az évtizedekig tartó keresést-kutatást is feleleveníti, amelynek során nemcsak rátaláltak édesapja nyughelyére, hanem a kegyelet megnyilvánulásait is megtapasztalhatták. De a hősi halott földi maradványait őrző temetőbe személyesen soha nem jutottak el.

Anna, gyere ki!

A sepsikőröspataki kétgyermekes családnak a második világháború végén kellett szembesülnie azzal, hogy családfenntartó nélkül maradt. Pedig a két kislányt nevelő édesanya annyira hitt hitvese hazatérésében, hogy néhanapján még hangját is hallani vélte: „Anna, gyere ki!” – emlegette sokszor hitvese hívását, ami csak egy benső hang lehetett. Hiszen az akkoriban több családban megélt viszontlátás öröme számukra nem adatott meg.

Helyette Tarczy Zoltán volt szőnyi református igazgató-tanító, katonai felülvigyázó aláírásával először levelezőlapon, majd egy fénykép révén értesítették a családot, hogy az akkor Ausztriához tartozó Osterode am Harzban Sonka András honvédet eltemették. „Fájó magyar szívvel tudatom, hogy férje, Sonka András, aki 1902-ben Sepsikőröspatakon született, atyja József, anyja Sípos Anna, 1945. október 26-án a Németország Osterode am Harz nevű városában a komáromi 2-es számú helyőrség kórházában elhunyt. Halála oka: vesezsugorodás. Az osterodei városi temetőben, gyönyörű helyen helyeztük örök nyugalomra a magyar hősök temetőjében. Minden hősi halottunknak állítottunk egy-egy sírkövet s egy közös, nagyon szép, két méter magas emlékoszlopot. Adataink hitelesek, amennyiben magam írtam ki azokat a kórház könyveiből, és a temetőt is én rendeztem. Egyebet nem tudok az elhunytról. Adjon Isten mélyen sebzett szívének vigasztalást.”

Az értesítésből tehát az is kiderül, hogy Sonka András sok társával együtt nem a csatatéren, hanem a román átállás utáni menekülés során szerzett betegség, vagyis a mostoha körülmények áldozata lett. A halálhírről egyébként később, a háború befejezése után az akkori Vöröskereszt is értesítette a családot. Az előbb említett régi, fekete-fehér fénykép hátoldalán, 1946. szeptember 11-én Tarczy Zoltán aláírással a következő kézzel írott szöveg olvasható: „Az oszterodei (Németország, Hanz-hegység) temetőben 32 magyar hősi halott nyugszik. Tarczy Zoltán volt szőnyi ref. igazg. kántortanító kezdeményezésére a kint levő komáromi 2-es helyőrségi kórház lakói között 14 000 márkát gyűjtöttek össze, hogy hősi halottainknak sírkövet állíttassunk. A terv sikerült. Mint a képen látható, most folyik a temető felszentelése.”

Nyomok keresése

A sebek azonban nehezen gyógyultak, s a család nem mondott le arról, hogy egyszer meglátogassák a szeretett férj és apa sírját. A hatvanas években Rózsika néni férjével motorkerékpárral utazott Szőnybe (a Komárommal összenőtt településre), hogy felkeresse Tarczy Zoltánt. Ám a magyar katonák emlékét ápoló, immár idős embert kórházi ágyán tudták csak meglátogatni, s azon kívül, hogy megerősítette, nagyon jól ismerte Sonka Andrást, már több részlettel nem tudott szolgálni. „Többet meg se szólalt” – emlékszik vissza Rózsika néni, egy napra rá már kapták is a hírt, hogy Tarczy Zoltán eltávozott az élők sorából.

Szintén a kiteljesedő kommunista diktatúra idején történt, hogy Rózsika néni – aki akkor a néptanácsnál dolgozott – és férje kiutazási engedélyért folyamodott felettes szerveikhez (akkoriban ilyesmire is szükség volt, hogy valaki útlevélhez jusson). Ám, mert nem tudták, hogy a települést Németországhoz csatolták, ausztriai utazásra kértek és kaptak engedélyt, így Németországba már nem utazhattak el.

Levelek

Sonka András özvegye nem kötött újabb házasságot. Ahogy kisebbik lánya meséli, mindig titokban sírt, hogy őket ne ríkassa meg, élete céljának két lánya fölnevelését tartotta, amíg ők is családot alapítottak. De mindannyiukban, főleg az idősebb korában édesanyját gondozó Rózsikában ott élt a remény, hogy egyszer sikerül eljutni a számukra immár ismerősen csengő, mégis rejtélyes nevű településre. Hogy hány próbálkozás, kutatás, érdeklődés volt, hány levelet írtak, arra talán ő sem emlékszik pontosan.

A hetvenes évek végén írt levélről viszont – amely meg is maradt a családi „kincsek” között – tudja, hogy milyen kalandos úton érkezett a címzetthez. Ne feledjük, a bekeményedő-bezáruló kommunista diktatúra első évei ezek, amikor egy katona nyughelye iránt érdeklődni – főként, ha magyar, „horthysta” volt az elhunyt – főbenjáró bűn volt. A magyarul megírt, majd az unokák tanára által németre fordított levél végül az osterodei katolikus egyház révén az ottani múzeumhoz került. Legalábbis ez derült ki a válaszból, amelyre nem kellett sokat várni: „Az osterodei temetőben van egy kis terület, ahol a volt magyar katonák sírjai állnak. A mai érvényes temetői kivonatok szerint van egy sírhely, ahol András Sonka nyugszik...” A megerősítő levélhez néhány fényképet is csatoltak, illetve egy magyarázatot, hogy milyen hivatalhoz kell fordulni, ha a hozzátartozók fel szeretnék keresni a sírhelyet. Német akkurátussággal, német és magyar nyelven.

Később, már 2009-ben további bizonyítékokat, dokumentumokat a most már szintén néhai dr. Szőts Dániel közvetítésével, a Németországban élő Kor­cság doktor segítségével sikerült szerezni, aki térképet is küldött, hogy hol kell keresni a temetőt, illetve a sírt. Időközben azonban Korcság Károly is elhunyt, így fordult Rózsika néni – ugyancsak Szőts Dániel javaslatára – a magyar honvédelmi minisztérium illetékes osztályához, amely a német hadisírgondozó szervezet révén újabb fényképekkel, illetve a sírhely pontos megnevezésével szolgált. Ugyanakkor megnyugtatta a hozzátartozót, hogy a hadisírt gondozzák, a háború után emelt emlékoszlopon Sonka András neve is szerepel.

Megnyugvás

A kereső-kutató levelek révén – ez már 2013-ban történt – végül Rózsika néni kapcsolatba került egy bizonyos dr. Lajtai György Imrével, aki az adminisztratív munkakörben az akkori hadikórházban szolgáló édesapja révén ismerte a magyar katonák sorsát. Részletes levélben írta meg a katonai kórház Komáromból Osterode am Harzba történő költöztetését, a hadi temető létesítése érdekében szervezett gyűjtés körülményeit, ismertette, hogyan néz ki a temetőkert, sőt, még a temetési szertartás körülményeiről is beszámolt. A győri illetőségű orvos részletesen írt a katonai temető későbbi sorsáról, a sírok gondozásáról. Leírta, hogy 1999-es első látogatása óta még öt alkalommal kereste fel felnőtt fiaival együtt a katonai temetőt, legutóbb 2011 augusztusában, amikor a helyi hadigondozó szervezet mellett a város polgármestere is koszorúzott. Továbbá tudatta azt is, hogy a helyi hivatalosságok novemberben, a hősök napján minden évben tartanak megemlékezést a gondosan rendezett sírkertben, viszonzásul a győri német hősök temetőjében ők is évente háromszor, húsvétkor, halottak napján és karácsonykor elhelyezik a kegyelet virágait.

Rózsika néni szívhez szóló levélben köszönte meg a törődést: „...ilyen részletes magyarázattal, mint Ön, még senki nem segített. Doktor úr, nagyon szépen köszönöm a pontos információkat, a lelkem megnyugodott, mert én arra voltam főként kíváncsi, hogy gondozzák-e a sírhelyet. Az, hogy soha nem tudtam eljutni az édesapám sírjához, az mindig nagyon fájt, és most is fáj nekem. Nagyon szépen kérem, ha újra eljut oda, tessék egy szál virágot édesapám sírjára tenni, és tessék csak azt mondani, hogy lánya küldte. Sajnos, édesanyám már ezekről a dolgokról nem tudhat, mert szegény 1998-ban, 89 éves korában meghalt. Csak 35 éves volt, amikor özvegyen maradt, én ötéves voltam, nővérem kilenc. Nagyon nagy gyász szakadt ránk, édesanyám hű maradt édesapámhoz, soha nem ment férjhez, feláldozta az életét értünk, lányokért. A román állam soha nem segítette, mert ellenséges harcosoknak tartotta a magyar hősöket.”

Tépett magyarok

Az Osterode am Harz magyar katonai sírkertjében álló obeliszk hátoldalára, amelyen minden egyes hősi halott neve szerepel, Nyámádi Viktor református lelkész sorait vésték: „Törzséről letört száraz ág, gyötrődés könny és árvaság porlik itt. Tépett magyarok, szívünkben éltek, nyugodjatok.”