Ha a gyermekeink elérnek egy bizonyos kort vagy kirepülnek otthonról, hirtelen észrevesszük, milyen rövid időre vannak ránk bízva. Csupán a szülő-gyerek kapcsolat első éveiben van lehetőségünk, hogy megtanítsuk őket a legfontosabb dolgokra, hogy értékes jellemvonásokat, képességeket, pozitív vonásokat alakítsunk ki az életükben.
A feleségem és én sokat tanultunk a gyerekneveléssel kapcsolatban más szülők tapasztalataiból. Ilyen körülmények között is gyakran kérünk bocsánatot egymástól, gyermekeinktől és Istentől mindazért, amit elrontottunk. Az elmúlt évek során ráébredtünk, hogy vannak különösen értékes dolgok. Ezeket akarjuk továbbadni gyermekeinknek.
Az első ilyen kincs a feltétel nélküli szeretet és elfogadás. Minden gyermeknek égető szüksége van arra, hogy mind a két szülő szeresse. Ezt a világon semmi nem pótolhatja. Már gyermekünk megszületése előtt el kell határoznunk, hogy szeretetünket különféle módon és nap mint nap kimutatjuk neki. Ha gyermekünk szavainkból hallja, viselkedésünkből, cselekedeteinkből pedig érzi, hogy szeretjük őt, belső öröm és biztonságérzet tölti el. Egy nap se teljen el úgy, hogy gyermekünket meg ne ölelnénk, szeretettel ne néznénk rá! Naponta kell gondoskodnunk testi szükségeiről, értelmi fejlődéséről és lelki táplálékáról is.
Már azt is halottam, hogy talán így elkényeztetjük, túlságosan is magunkhoz láncoljuk a gyerekeinket. Pedig igazából nem lehet őket elkényeztetni azzal, hogy szoros, örömteli, bensőséges kapcsolatban vagyunk velük és szeretjük egymást. Ez az a kapcsolat, amelyiknek nem kell lépten-nyomon tiltania és nevelnie, amelyik sok mindent engedhet és megadhat anélkül, hogy rongálná a gyereket.
A másik továbbadható örökség a védettség, a szeretetteljes fegyelmezés. Leginkább az bizonytalanítja el, az teszi védtelenné, kiszolgáltatottá a gyermeket, ha szülei kapcsolatában valami nincs rendben. Ha azt látja, hogy anyja és apja szeretik egymást és egység van közöttük, akkor biztonságban érzi magát.
A gyerekek olyan finom érzékkel veszik észre a szüleik közötti konfliktusokat, mint egy szeizmográf. És bizony ennek megfelelően viselkednek: hiperaktivitással, agresszivitással vagy engedetlenséggel juttatják kifejezésre, hogy nem kapnak megfelelő módon szeretetet, így tiltakoznak kimerült, ideges szüleik viselkedése ellen.
Nekünk, szülőknek jobban kellene figyelnünk arra, hogyan viselkednek velünk szemben és másokkal a gyermekeink. Észre kell vennünk, ha nem tudnak uralkodni magukon. De nem azért, hogy megbüntessük őket a „rosszaságért”. Azért fontos, mert az ő magatartásuk saját viselkedésünk tükörképe.
Mint minden, így a fegyelem is hosszú lejáratú dolog, nem a pillanat műve. Egy nyakleves vagy más testi fegyelmezés nem végleges, csak átmeneti megoldás, vagy még az sem. Ezért kell kialakítani egy módszert, amikor a szülők leülnek a gyerekekkel és megértetik velük a helyes viselkedésmódot, addig beszélnek nekik és oktatják őket, amíg maguktól rá nem jönnek a helytelen magatartásra.
Jó, ha a kitűzött cél konkrét. Mennyivel másabb, ha a gyermekek a Legyetek rendesek! helyett inkább egy konkrét magyarázatot hallanak annak kapcsán, hogy a legókockákat össze kell szedniük, mielőtt kimennek játszani az udvarra. A legjobb azonban az, ha mi, szülők mutatjuk meg nekik saját példánkkal, hogyan legyenek „rendesek”.
Amíg egy fedél alatt élnek velünk, megvan a lehetőségünk arra, hogy ők is és mi is igazi változásokat tapasztaljunk.
Kertész Tibor,
a Gyulafehérvári Családpasztorációs Központ munkatársa
(folytatjuk)
