Önfeladásnak tekintem azokat az első látszatra jelentéktelen történéseket, amelyeket naponta tapasztalunk magyar tisztségviselők részéről. Miről van szó? Miközben lelki szemeink előtt az egyre délibábosabb messzeségbe tűnő székely autonómia lebeg, magyar magánkereskedők és választott vagy megbízott tisztségviselők az államilag sem (!) kifogásolt magyar nyelvet a kereskedelemben és a társasházi hirdetésekben nem használják, csupán románul hozzák a vásárlók, illetve a társasház lakóinak tudtára a közérdekű tudnivalókat. Ha mi sem élünk törvény biztosította jogainkkal, magunk hajtunk fejet a beolvasztás soha nem titkolt szándéka előtt.
Már odáig jutottunk, hogy nehézségünk támad a helyes magyar nyelv használatakor, különösen a hivatali szövegek megfogalmazásában, ám azt talán még tudjuk, hogy a zöldségeket és a gyümölcsöket hogy nevezzük magyarul (persze nem a pesties rövidítéseket használva!). Ahol lakom, a bejárati ajtón megjelenő közérdekű hirdetést lefordítottam magyarra, és kiragasztottam a román nyelvű mellé. Néhány nap után, mivel mindkettőt megtépték, újra, s ismét csak románul megjelent ugyanaz a hirdetés. S aztán még egy hirdetés, hosszabb szöveggel, csak románul.
Az a legelterjedtebb mentegetőzés, hogy minek két nyelven tájékoztatni, amikor mindenki tud románul, megfejelve azzal az érvvel, hogy időt és papírt igényel a kétnyelvűség, természetesen ingatag kifogásnak tekinthető. Egy szó, mint száz, én és még sokan mások Székelyföldön álságos önfeladásnak, anyanyelvünk másodrendűvé minősítésének tekintem, tekintjük ezt a „kényelmességet”. Ezúttal nem állítottam senkit pellengérre, de legközelebb bejárom a várost, és feljegyzem név szerint városunk önfeladóit.
