Régen történt már, nagyon, nagyon régen, de ma is emlékszik minden madár arra a különös tavaszra. Egy szép, fényes reggelen a Nap figyelte a kismadarak röptét a levegőben, és kérlelni kezdte őket.
– Madárkák, gyertek velem játszani! Annyira unatkozom!
– Szívesen, szívesen! – csivitelték a kismadarak, és szállni kezdtek a Nap felé. Alig tettek meg azonban néhány szárnycsapásnyi utat, ijedten csipogni kezdtek:
– Jaj, jaj, nem tudunk közelebb menni, megégetsz minket! Ne süss olyan erősen, mert nem leszünk a barátaid!
A Nap szomorúan továbbballagott az égbolton, és csökkenteni kezdte az erejét. Hamarosan megpillantotta a levegőben úszó pillangókat:
– Pillangók, gyertek velem játszani, annyira unatkozom! – kérte őket.
– Szívesen, szívesen! – felelték a pillangók, és repülni kezdtek a Nap felé. Kis idő múlva azonban ijedten kiáltottak föl:
– Jaj, jaj, nem tudunk közelebb menni, megégetsz minket! Ne süss olyan erősen, mert nem leszünk a barátaid!
A Nap szomorúan ment tovább, és tovább csökkentette az erejét. Hűvös lett a Földön, lassan összecsukódtak a virágok szirmai. A méhecskék hiába szálltak virágról virágra, sorjában zárva találták valamennyit.
– Méhecskék, méhecskék, gyertek velem játszani! – szólította meg őket a Nap – Úgy unatkozom!
– Szívesen-szívesen! – felelték a méhecskék. – Itt úgyis nagyon hideg van! Repülni kezdtek a Nap felé, de egyszer csak ijedten zümmögni kezdtek:
– Jaj, jaj, nem tudunk közelebb menni, megégetsz minket! Ne süss olyan erősen, különben nem leszünk a barátaid!
A Nap nagyon szomorú lett, bánatában már alig-alig pislákolt csak, és egy kövér, szürke felhő háta mögé bujdosott.
Ekkor azonban a Földön havazni kezdett, hideg lett. A madarak, a pillangók, a méhecskék dermedten feküdtek, mozdulni sem tudtak már. A virágok megfagytak, szomorú, jeges uralom vette kezdetét. A Nap pedig búslakodott magában egy ideig a szürke felhő háta mögött, aztán ezt is megunta, és kíváncsian kikukkantott onnan. Amikor lenézett a Földre, a dermedt, élettelen világot meglátva nagyon megijedt. Lejjebb ereszkedett, és óvatos sugarakkal ébresztgetni kezdte a fagyott madárkákat, a pillangókat, a méhecskéket, a virágokat és sorban a többi élőlényt is.
– Jaj, kérlek, ne haljatok meg, olyan üres ez a világ nélkületek!
És ahogy cirógatta őket sugaraival, amerre haladt, lassan olvadni kezdett a hó és jég, langyosodott a levegő, fű sarjadt, virág nyílott nyomában. Hamarosan megtelt élettel a Föld, újra csivitelni kezdtek a madarak, vidáman kergetőztek a pillangók, a méhecskék virágról virágra szálldostak.
– Köszönjük, hogy megmentettél minket az örök hidegtől! – szóltak a kis élőlények a Naphoz, ő pedig boldogan figyelte őket odafentről. Nem unatkozott már, tudta, hogy milyen fontos feladata van. Körbe-körbe sétált a Földön, hogy lássa, mindenhol rendben mennek-e a dolgok. Amikor útra kelt, figyelmeztette kis barátait, hogy egy időre elhagyja őket. Ilyenkor a természet hosszú álomra készülődött. Az állatok vastag bundát növesztettek, élelmet gyűjtöttek vagy elbújtak a hideg elől, esetleg követték a Napot, s ott, távoli vidékeken kerestek új otthont. A fák, bokrok lehullatták leveleiket, s elaludtak ők is. Pihentek egészen addig, míg szeretett barátjuk vissza nem tért ismét, és forró csókjával, sugarainak cirógatásával felébresztette őket.
(népmese)
