Tudatos szülőként jó, ha számon tartjuk a napokat. A lehetőségeink ablaka egy idő után bezárul. A tapasztalat azt mutatja, hogy ha nem töltünk elég időt gyermekeinkkel amíg kicsik, és nem próbáljuk átadni számukra azokat az értékeket, melyeket mi magunk fontosnak tartunk, nagyon fontos pillanatokat szalasztunk el.
Sokszor azért nem töltünk minőségi időt gyermekeinkkel, mert azt hisszük, mindig lesz holnap. Ez az egyetlen tévedés elég ahhoz, hogy úgy kísérjük őket végig gyermekéveiken, hogy közben Pató Pál-osan mondogatjuk: később, majd holnap, jövő héten, most nem, majd máskor...
Pedig nincs túl sok időnk: tizennyolc éves korára gyermekünk 6570 napot tud maga mögött. A nagyobb fiam hamarosan 14 éves lesz, így még valamivel több mint 1500 napom maradt a felnőttkoráig. Természetesen ezt követően sem vonulok ki az életéből, de már most elkezdődött az az időszak, amikor a saját véleményét, személyiségét alakítgatja, és egyre kevésbé figyel, hallgat rám. Pedig még annyi minden átadnivalóm lenne a számára…
Fontos megtanítanunk a gyermekeinket a saját képességeik felfedezésére. Minden gyermek másmilyen – még a testvéreitől is különbözik. Pedig ugyanazok a szüleik, ugyanabban a családban nőnek fel. Feladatunk, hogy felfedezzük és segítsünk fejleszteni egyéni képességeiket, tehetségüket. Meg kell erősítenünk őket abban, amit jól csinálnak. De nem szabad olyan dolgokra kényszerítenünk, amihez nincs érzékük, csak mi tartjuk fontosnak: például hangszeren játszani, bár nincs hallása és ritmusérzéke, vagy valamilyen sportágban sikeresnek lenni, ha nem kedveli azt.
Egyik gyermekünk természetéből fakadóan elégedett volt önmagával. Amikor hazajött az iskolából, gyakran bemutatta a munkája eredményét: Nézd csak, apa, milyen szép képet festettem! A másik gyermekünk pedig szokás szerint – függetlenül attól, milyen jó vagy rossz lett a munkája – csüggedten ezt mondta: Megint nem sikerült! Mindegyiküknek szüksége volt olyan biztatásra, amilyet az egyénisége megkívánt. Elsősorban azonban arra volt szükségük, hogy lássák, mi hiszünk a képességeikben: „Ezt biztos meg tudod csinálni! Meglesz! Büszke vagyok rád! Mindegy, hogy amit csinálsz, jól sikerül-e vagy sem, szeretlek!”
Egy japán nevelő véleménye szerint a bátorítás és a dicséret képlete a következő: D : B = 5 : 1, azaz a gyermeknek, aki naponta részesül egy megrovásban, büntetésben, ugyanazon a napon öt elismerésben kell részesülnie.
Ne engedjük, hogy gyermekeink lebecsüljék önmagukat, siránkozzanak vagy gyorsan elbizonytalanodjanak. Egy siránkozó kamasz valójában azt gondolja, hogy nincs kibékülve önmagával és környezetével. Aki azt képzeli magáról, hogy „félresikerült”, az előbb vagy utóbb félszeg módon fog viselkedni. Egyedül a szülők tudják megakadályozni, hogy gyermekeik ne rombolják le önbizalmukat.
Sokat árthatunk azzal, ha szeretetünket gyermekünk viselkedésétől tesszük függővé. Nem is gondolnánk, mekkora kárt okoz, ha a kicsi ezt hallja: Rossz vagy! Ha nem viselkedsz szépen, akkor nem szeretlek! Nem szabad azt sulykolnunk a gyerekbe, hogy minden elvárásunknak meg kell felelnie. Ha mindig attól kell félnie, hogy elveszíti anyja vagy apja szeretetét, állandóan küszködni fog a bizonytalanság érzésével. Akkor lelki és szellemi fejlődése elsatnyul, megbénul. Később, felnőve képtelen lesz arra, hogy elfogadja a feltétel nélküli szeretet gondolatát – még Istennel kapcsolatban is.
Benső biztonságot gyermekeiknek csak a szülők nyújthatnak. Ha a szülők nem tudják ezt az érzést továbbadni, más nem segíthet megszerzésében.
Kertész Tibor, a Gyulafehérvári Családpasztorációs Központ munkatársa
(folytatjuk)
