Ilyenkor, január-február folyamán sok közösségben – így szinte minden egyházközségben is – farsangi mulatozásokat szerveznek. Nőszövetségek asszonyai öltöznek be bárónéknak, boszorkányoknak, macskáknak, vagy ki tudja mi mindennek. Vallásórás gyerekek inkább a Pókember vagy Hamupipőke jelmezre szavaznak, az ifjabbak pedig próbálnak különleges ruházatot ölteni egy-egy ifjúsági maszkabálon, hogy senki fel ne ismerje őket. Így viccelődnek, mókáznak a farsangi időszakban.
Sok gyülekezetben viszont a jelmezbálok helyett jobban kedvelik a színdarabos kosarasbálokat, melyeket a bevállalósabbak vicces műsorokkal, bohózatokkal, kabaréjelenetekkel koronáznak meg, így hozva meg mindenki számára a jókedvet.
Gyülekezetek farsangolnak pedig a farsang nem is keresztyén ünnep... vagy mégis? Hogy is van ez? Jó, ha farsangolunk, mókázunk, eszünk-iszunk és szórakozunk? Vagy el kellene zárkóznunk e pogány szokás elől?
Nos, valóban úgy van, hogy míg az év legfontosabb ünnepeinek többsége egyházi ünnep, addig a farsang – a maga pogány gyökereivel, csekélyes teológiai üzenetével – kivételt képez.
Miről is szól a farsangi időszak? És milyen múltra tekint vissza? Ha most megkérdeznénk a fiatalabb generációt, bizonyára azt a választ kapnánk, hogy a farsang a jelmezbálozást, emberek és állatok utánzását, bolondozást és mulatozást jelent. A 12-13. századi farsangok azonban ennél sokkal többet jelentettek, sokkal összetettebbek voltak. A szürke böjti időszakot megelőzően a „pompás napokon” a középkori ember megpróbált feltankolni mindabból, amit aztán a böjtölés alatt szigorúan megtiltottak neki. Ez a „feltankolás” nem csak a húsra és a mértéktelen evés-ivásra vonatkozott, hanem szexuális kicsapongások, hatalmas ivászatok, erkölcstelen versengések és mindenféle színjátszások jellemezték a farsangot. Az akkori hivatalos egyház mindezt az ördög világának nevezte, és a farsangi időszakot átkozottnak és istentelennek tartotta. Mivel azonban látták az egyházi vezetők, hogy ez ellen semmit nem tehetnek, arra a következtetésre jutottak, hogy be kellene építeni ezt az „ünnepet” az egyházi ünnepek sorába. Mondhatnánk úgy is, hogy az egyház „megkeresztelte” ezt a pogány ünnepet, és a pogány szokásokon enyhítve, átengedte ezt az időszakot a vidámságnak, az egészséges életörömnek, a szórakozásnak. Így lett aztán a régi paraszti világban a farsang a lakodalmak és bálok ideje, s egyben a fonóházakban folyó bolondozás, jókedvű szórakozás, jelmezes felvonulás, alakoskodás és tréfálkozás időszaka is, hiszen a földeken munkálkodó egyszerű parasztembernek a január-februári hónapokon kívül máskor már nem lett volna ilyesmire ideje.
És akkor most hadd tegyük fel ismét a kérdést: jó-e, ha a keresztyén ember farsangol? Szüksége van-e a keresztyén embernek mindarra, amit ez az ünnep hirdet? A válasz egyértelműen az, hogy igen, a keresztyén ember is az örvendezésre lett teremtve. Isten nem azt várja el, hogy megkeseredett, besavanyodott emberekként megvessünk mindent, ami kellemes a testünknek és lelkünknek egyaránt, hanem épp ellenkezőleg: számunkra ezt a lehetőséget is ő kínálja fel, hogy megélhessük a keresztyén életörömet a táncban, a bálokon, az ünnepi szórakozásokon. Ha belegondolunk, ezek azok az áldott alkalmak, melyek során a rég nem látott barátok újra találkozhatnak, idősebbek és fiatalabbak egymáshoz közelebb kerülhetnek, közösségek épülhetnek. Legyen szó farsangi időszakról vagy az év bármely periódusáról, tudnunk kell, hogy akárcsak az elcsendesedés, imádkozás, vagy igeolvasás, úgy az örvendezés, kikapcsolódás és szórakozás is a keresztyén ember életének fontos tartozéka, és igenis helye van a szűkebb családban és nagyobb közösségekben egyaránt.
Csupáncsak egy dologról ne feledkezzünk el: akkor is Krisztushoz tartozunk, amikor éppen táncolunk, maskarában szórakozunk, eszünk-iszunk, mulatozunk!
Marosi Tünde
