Farkas Réka
Ijesztő, hogy jelenlegi, egyre individualistább, jólétet hajszoló világunkban, mennyire érzéketlenné, önzővé válunk mi, emberek. Csak saját, legfennebb családunk, közvetlen környezetünk érdekeit nézzük, képtelenek vagyunk odafigyelni a nálunk is szerencsétlenebbekre, önmagunk helyzetét siratva, álságos érvekkel takarózva menekülünk a felelősség elől, és arra hivatkozva, hogy mennyi gondunk, bajunk van magunknak is, képtelenek vagyunk egy kis emberséget előbányászni lelkünk mélyéről.
Az, ami tavaly Szotyorban történt és most Baróton is megismétlődik, szégyenkezésre késztet minden jóérzésű embert. Hogy egy-egy közösség képes összefogni, aláírásokat gyűjteni, mozgósítani, tiltakozni a sors által többszörösen sújtott gyermekek befogadása ellen, fölülmúlja legsötétebb képzeletünket is. Magukat értelmiséginek vallók, tanáremberek állnak hangadónak, nehogy szaporodjon a nehezen kezelhető tanítványok száma, egymást hergelik a szülők, kik szerint gyermekeik iskolai előmenetelét akadályozza, ha bekerül egy-két nehezen kezelhető osztálytárs. A legegyszerűbb utat választanák: száműznének mindenkit, aki kicsit más, szellemileg, testileg fogyatékos, önhibáján kívül (hisz ezek a gyermekek nem maguk választották az elhagyottak sorsát) érzelmileg sérült, nehogy megzavarja langymeleg kényelmüket. Vitathatatlan, vannak problémás gyermekek – nemcsak az árvák és elhagyottak között (!) – és kezelésük többletterhet ró tanáraikra, tanítóikra. Ám azt hinnénk, azért választották e mesterséget, mert szeretik a gyermekeket, adni akarnak, tudást, nevelést, nemcsak a példásan tanulóknak, de gyengébb, szerencsétlenebb társaiknak is. Ha egy diák nevelhetetlen, engedetlen, kezelhetetlen, az nemcsak saját hibája, bár a legkényelmesebb őt okolni.
Minden szülő szeretné a legjobbat adni gyermekének, ám ha szoros védőburkot vonunk köréjük, többet ártunk, mint használunk. Nem új felfedezés, mennyivel nyitottabbak, empatikusabb felnőttek lesznek azok, kik már kicsi korukban, az óvodában, elemiben, együtt tanulhatnak, játszhatnak sérült, szellemileg vagy testileg fogyatékos társukkal, esetleg egy-két cigány gyermek is akad csoportjukban. Megismerik közelről a másságot, megbarátkoznak vele, megtanulják félelem nélkül elfogadni. A most tiltakozó barótiak gyermekeiket nemcsak ettől az esélytől fosztanák meg, de példájukkal éppen azt erősítik, hogy el kell utasítani mindent és mindenkit, aki a megszokottól eltérő, nincs szükség nyálas együttérzésre, csak saját (vélt) érdekeinket, kényelmünket kell szem előtt tartani. Sorakoztatják az érveket, hogy így is mennyi gond és baj van városukban, mely szerintük kéttucatnyi elhagyott gyermek odaköltöztetésével immár élhetetlenné válik. Szomorú látleletét nyújtják társadalmunknak, és ha hagyjuk, hogy szemléletük általánossá váljék, megérdemeljük sorsunkat.
