Hetven esztendeje, 1949. március 2-áról 3-ára virradó éjszaka több ezer családot – számukat csak becsülni lehet, legalább háromezren, de akár ötezren is lehettek – telepített ki a hatalom.
Előre eltervezetten, kezükben pontos listákkal országszerte egy időben csaptak le „a nép ellenségeire”, azaz a nemesekre, nagybirtokosokra, iparosokra és a pártaktivisták által ellenségként meghatározott módosabbakra: vétkük az volt, hogy jelentősebb földterületük, annak megmunkálásához eszközeik és állataik voltak, hogy alkalmazottat tartottak, hogy valamiért haragudott rájuk a párt által kinevezett kiskirály.
Az álmukból felvert emberek mindössze perceket kaptak a csomagolásra, a reggel már általában a megyeszékhelyi milícián érte őket, néhány nap múltán pedig már kényszerlakhelyükön (pincében, istállóban, kunyhókban) hajtották fejüket nyugalomra. Sokuk számára a legalapvetőbb körülményeket sem biztosító, a munkalágerek szinte minden elemével bíró román Gulag, Dobrudzsa és a Duna-delta jelentette életük következő – százával voltak, akiknek utolsó – állomását.
Nem volt jobb sorsuk azoknak sem, akik valamely nagyvárosban maradhattak. Akiknek személyazonossági igazolványukban a D. O. pecsét (domiciliu obligatoriu, azaz kényszerlakhely) szerepelt, „megkülönböztetett” figyelmemben részesültek, végzettségüknek megfelelő munkát nem, csak gyengén fizető, fizikailag megterhelőt vállalhattak. A kulákok gyermekei is megsínylették szüleik „bűnét”, s hiába tanultak jól, gyakran csak szüleiktől távoli középiskolában folytathatták tanulmányaikat, legtöbbjüket az egyetemről egyszerűen kizárták.
Erről a napról és ezekről az évekről szól Szombathy Ildikó Éva A „kizsákmányoló” gyermek (A vörös terror árnyékában) című, tavaly év végén megjelent könyve is. Alig néhány éves leányka volt, amikor Nagyajtáról kiemelték családját és Sepsiszentgyörgyön jelölték ki kényszerlakhelyüket. Ildikó szerencsés volt, mert szülei, Szombathy Gábor és Forró Korina találékonyságának köszönhetően sikerült eljutnia nagyszüleihez Besenyőre, s nem lett osztályrészéül Dobrudzsa, a kietlen, tövises, zord éghajlatú Peceneaga és Puierniţa. Édesanyja tizenhárom tehenet gondozott, takarított és tizenkettőt fejt naponta háromszor, édesapját pedig onnan is továbbszállították, a marosvásárhelyi, majd a békási börtönbe. A kislánynak így is kijutott a megkülönböztetésből. Tanító nénije az új rendszer embere volt – talán meggyőződésből, talán félelemből –, aki a kizsákmányolók gyermekével szigorúan bánt, de nem kímélték osztálytársai sem, akik kiközösítették, csúfolták, sőt, arra is volt példa, hogy megverték.
A Publio Kiadó gyatra munkát végzett Szombathy Ildikó Éva könyvének megjelentetésével – meglátszik, nem volt szerkesztője, a lektorálás hiánya miatt komolyabb tárgyi tévedések is akadnak, a gyengén végzett korrektúra esetenként igen zavaró –, ám mégis haszonnal lehet forgatni, mert a Szombathy–Forró család életébe való betekintés által közelmúltunk olyan fejezete elevenedik meg, amelyről legtöbben alig tudunk valamit. A könyv javára írható az is, hogy Ildikó szüleinek táborból, illetve börtönből való szabadulásával, a család egymásra találásával nem zárul le, hanem továbbviszi a történetet, és a hetvenes-nyolcvanas évek Romániájáról, az emberek hétköznapjairól is beszél. Szól a kivándorlásról, a nyolcvanas évek közepének Amerikájáról, a szabadságról, az újrakezdésről, a reményről, gyermekei, Zsombor és Melinda és a már inkább amerikai, mint magyar unokák révén a jövőről is.
* Szombathy Ildikó Éva: A „kizsákmányoló” gyermek (A vörös terror árnyékában)
