Zsörtölődött a vasúttársaság személyszállító részlegének első embere, Leon Bărbulescu, amikor újságírók megzavarták álmát. Szombaton ugyanis Arad és Brassó megyében kisiklott két, utasszállító szerelvény mozdonya, ezért felhívták a vezetőt. A jól fizetett, ám kevély fővasutas állami vezetőként nincs szokva ahhoz, hogy álmában zaklassák, ezért válaszolhatta a riporternek: semmi különös nem történt...
E sajátos történet a szállításügyi miniszternél is kiütötte a biztosítékot, aki hirtelen kirúgással fenyegette meg beosztottját. Igaz, Răzvan Cuc sem a nagy cselekedetek embere, emlékezetes ugyanis legelső tárcavezetői nyilatkozata: egyetlen kilométernyi autópályát sem ígér. Második mandátumára már Cuc is megedződött, harciasabbá vált, megjegyezvén, hagyják, hogy szunyókáljon nyugodtan Bărbulescu, csak nem a vasúttársaság pénzén.
Különben akár megmagyarázza a kisiklások okát, akár nem, a hangzatos nevű Leon Bărbulescu a jól ismert hazai léhaság oszlopos képviselőjeként marad meg a köztudatban. Vezetői gőgje, de a tárcavezető hetyke szavai is olyan magatartást tanúsítanak, mely már a kommunizmus évei alatt is sokak vérében volt, s melynek lényege, hogy történhet bármi, fáj a hátuk közepe. Részben e mentalitással magyarázható az általános, krónikus rohadás, napjaink igen súlyos kórja, melynek következményeként szinte menthetetlenül szétrozsdázott a vasúti hálózat is. Nem újdonság: a szerelvények ócskák, egyre lassúbbak, késnek, s közben a biztonság folyamatosan csökken. Lehet lapozgatni a kimutatásokat, az elemzéseket, melyek kiemelik, hogy a vasúti társaság tulajdonosaként az állam az elmúlt közel harminc esztendőben alig fektetett be e rendkívül fontos, a civilizált országokban szinte tökélyre fejlesztett közlekedési hálózatba. Az adatok szerint a 10 628 kilométernyi országos vasúti hálózat állapota az összeomláshoz közelít, a sínek háromnegyede tönkrement – ismertek olyan szakaszok, ahol mindössze öt kilométeres sebességgel haladhat egy vonat! –, a hidak 65 százaléka és a töltések fele sürgősen felújításra szorulna. De mindez merő illúzió, hiszen olyan évek is voltak, amikor a legszükségesebb karbantartási munkálatok alig tizedére jutott pénz.
A vasút eközben hitelesen tükrözi az ország állapotát is, a züllés végeredményét: szinte minden úgy maradt, ahogy a diktátor örökségként hagyta, s noha meghatározó szerepe lenne mind személy-, mind áruszállításban, kormányok, politikai táborok egyaránt hagyták, hagyják elveszni. Hogy mi ennek az oka, felelőtlenség, közöny, hanyagság? De ne kérdezősködjünk, mert megzavarhatjuk a sínes gondokkal terhelt vezetők színes álmát. És ha gondolja, hát álmodozzék rendületlenül és bátran maga a közlekedési miniszter is, sőt, akár a kormány többi tehetséges, leleményes tagja is, ne törődjenek azzal, hogy a vasút végzetes hanyatlása pontosan tükrözi az ő, illetve politikai elődeik mentalitását: fáj a hátuk közepe.