s a favágótőke is kihúzta magát
széttárt karokkal kalapját levéve
állt előttem egy földhöz kötött világ
álltunk egymással szemben — két szobor
némaság az egyik másik egy hosszú távollét
csak szemünkben hajtott muskátlit
az enyémben az ötven — övében a hetventúli fény
én Rodostót s a félholdat hoztam el
fenyőtermetével ő maga volt Zágon
az ölelésben tizenöt év elfojtott öröme ropogott
és benne volt minden makacs férfikönny
erdélyi sors — a vélt a vállalt a megtagadott
a fa alatt teríténk asztalt hazai szóból
az ismerős hangokra felhízott a kertvégi som
ettünk ittunk egy-egy nóta is elhangzott
s égre szállva csillagot terelt a görbe alkonyon
hinnünk kell szeretve — mondá búcsúzáskor
hogy meg ne haljon a remény
csak bólogattam s szorítám kezét
s ahogyan álltam megkövülten
hazudván néki hosszú őszt
az utolsó kézfogás áramkörein
miként a kisiklott vonatok
zuhantak rakásra bennem
az átfélt átbujdosott évszakok
