Délelőtt, munkahely, verőfényes napsütés, kinézek az ablakon. És mit látok? A szemben lévő ház kapuján épp tolat be az udvarra az ott lakó, nem túl kedves ember. (Van már tapasztalatunk vele kapcsolatban.) Ma, amikor érkeztem, kétszer szálltam ki az autómból, hogy pontosan kicentizzem, nehogy elálljam az útját, és mások is el tudjanak menni mellettem. Szerintem egy traktor is elfér, nyugodt lelkiismerettel hagyom ott az autót, nem először állok ott meg. Na szóval, emberünk, miközben húzza be a kapuját, idegesen csóválja a fejét, rosszat sejtek. Kíváncsian várom a fejleményeket, és megtörténik, amire számítottam. Felemeli az ablaktörlőimet. Nem először, csakhogy most tetten is érem. Kinyitom az ablakot, ráköszönök. „Ezt most miért csinálja? Nem a kapujában állok. Be tudott menni, nem?” Akkor sem állhatok ott, mondja. Kérdi, hogy honnan jövök? Honnan, a holdról – gondolom magamban. „Miért?” Hogy nem látom a tiltó táblát? A tábla az utca végén van, jó messzire innen, több mint ötven méter, de kíváncsiságból bizony Isten, ki fogom számolni. Szó szót hoz, ajánlom neki, hogy írja ki végig a kerítés oldalára, hogy megállni tilos, mert egyelőre nem látok ilyen figyelmeztetést. Erre egy kicsit meghökken, de folytatná, csakhogy a szavába vágok. „Sajnálom magát, nehéz lehet ennyi rosszindulattal együtt élni.”

Becsukom az ablakot. A kollégáktól megtudom, hogy a kedves ember már hívott ki rendőrt is hasonló helyzetben. Holott az ő életterét senki nem zavarta. Kicsit felhúztam magam, pedig milyen jól indult ez a nap, a tavasz is kacsintgat. No mindegy, ezen ne múljon, lemegyek, visszahajtom az ablaktörlőimet, elviszem az autót a közeli kis parkolóba. Ahol egyébként két „gazdátlan” autó is dekkol hónapok óta, az egyiknek a kereke is leereszkedett. Sebaj, van hely elég...

Mielőtt bárki megkövezne, nem olyan rég ugyancsak itt írtam arról, hogy túl sok az autó, hogy kicsi a város, hogy gyakrabban lehetne gyalog járni. Meg is teszem, de van a napnak egy órája, amikor nem juthatnék el innen pontos időre a város másik végébe. Igaz, hogy seprűn még nem próbáltam, bár lakozik bennem valahol egy boszorkány.

Egyre több a meghúzott, megkoccantott jármű, az enyémre is ráférne már egy tavaszi kozmetikázás. Sokan vagyunk, idegesen sietünk, de mindez csak ürügy, hogy az emberi jó- vagy kevésbé jóindulatról írjak. Nem vagyok én különösebben jófej, de az valahogy nem jutna eszembe, hogy szándékosan ártsak valakinek, hogy bosszúságot okozzak ott, ahol engem a kutya sem bánt vagy zavar. Mi lehet az ilyen embereknek a fejében, lelkében? Nem lennék a helyükben, nem irigylem őket. Bánt, hogy veszekednem kellett, de már lenyugodtam. A szomszédban vajon észrevették, hogy ma végre kisütött a nap?