Ahol a parlagfű eszményi talajra talált, és akadálytalanul virul szanaszéjjel, ott minden, csak megélhetés nem kínálkozik a munkát kereső embernek. Olyik település, de egymás melletti falvak egész sora is maga a sívó sivatag e tekintetben, egy-két üzleten, mindenes bolton és turkálón kívül semmilyen néven nevezendő cég vagy bár annak fiókja, részlege sem működik benne, a tyúkjaikat nevelgető, parcellácskájukat túró, egy-két tehenüket este hazaváró idősebbek mellett (a földművelést a géptulajdonosok bérben végzik) alig találni fiatalabbakat, akik lendületesebben gazdálkodnának ― a többiek, egész korosztályok pedig egész egyszerűen nincsenek. Nincsenek, mert másutt dolgoznak.
Rengeteg a magára hagyott asszony és félcsalád, a gyerekekkel foglalkozó házastárs, akinek bankátutalással érkezik havonta a pénz valahonnan a határon túlról. Szerencsésebbek azok, akiknek városba ingázik a férjük, és ha fáradtan is, de legalább aludni hazatér. Tessék észrevenni, ismételten lábra kapott az ingázás a megyeközpontban, Brassó körzete, mint évtizedekkel korábban, egyre több munkáskezet szív magához. Napi tíz-tizenegy vagy több órát emészt fel a ,,navéta" — mennyi marad a családra?
Itthon, a székely szülőföldön, melyet az Isten is arra teremtett, hogy otthonunkat megalkossuk rajta, csak az üresség ásít az életbe kilépőkre. Határt kell váltaniuk sokaknak ahhoz, hogy esélyhez és kenyérhez jussanak.
Nincs élet e megyében! ― panaszkodik az erdővidéki vállalkozó, aki körül pedig a maga kis világában, azt lehetne mondani, pezseg a munka, s a környező falvakban is mindenütt átlagon felüli vállalkozókedvről tanúskodnak a számok. A megye e sarkába mintha begyűrűzött volna valami a székelyudvarhelyi konjunktúrából, az emberek alapmentalitása is más talán ― nos, ennek ellenére, illetve éppen mert a szomszéd megyeivel hasonlítja össze a háromszéki helyzetet, mondja ki ítéletét a serkentőbb üzleti környezetre vágyó cégvezető.
Az ítéletet, mely, ismerjük el, sok tekintetben helytálló. Álmosító, letargiába süllyedt megyében élünk, állóvíz itt a közélet, letörten kínlódó vagy vesződve küszködő ember és család, az van itt fölösen, a kilátástalanság kedvet szegő hatása sokfelé kimutatható.
Ki hozhatna mozgást, némi élénkülést e talán mégsem végzetesen vidékiségre, kiszolgáltatottságra kárhoztatott alsó traktusába a Székelyföldnek?
Azok közé tartozom, akik az erre csángáló rabló vagy céltudatosan betörő külső tőke egyedül üdvözítő voltában nem hisznek. A belső vállalkozói szolidaritást ― melyről ma Caragiale szavával elmondhatnók, hogy ,,nagyszerű, de teljességgel hiányzik" ―, ezt ajánlanám regionális sikerreceptként a közélet figyelmébe. Bár lassú volt, és gyengébb lábakon áll, de volt némi hozadéka a belső tőkeképződésnek Háromszéken, évente százezer és egymillió euró közti forgalmat lebonyolító cég nem egy akad, s bár az erejüket túlbecsülni nem kell, a belső összefogásra való hajlamuk az, amiben igazán adósaink még.
Nincs, ne lenne kellő felelősségérzete a székely jövő iránt a székely üzletembernek? Nem hinném. Inkább az hiányzik, és az nem teszi a dolgát, aki összefoghatná őket, és egy közös fejlesztési vagy boldogulási stratégia tervébe beavatná, bevonná őket. A polgármesteri-tanácsi helyek megszerzése után, a nagy EU-s tervek évadán és azon túl itt lenne az ideje, hogy önkormányzati vezetőink, megyei irányítóink és polgármestereink is tegyenek valamit a kezdeményezés terén, de még inkább annak, hogy a háromszéki vállalkozók szervezetei létrejöjjenek és hallassák szavukat. Aki kenyeret ad, megéltet ― az se kevés, de annál jóval többre van szükség. Egy közös jövőkép megalapozására.
