– Aztán kicsi kecskét láttál-e? – szólította meg újra a gyereket, aki erre kíváncsian nézett fel az idegenre.

– Nem láttam kicsi kecskét, mert nekünk csak kutyánk van – válaszolta komolyan.

– S szeretnél-e látni? – kérdezte a bácsi, majd így folytatta: – És kicsi szamarat láttál-e? S bárányt, lovat? Ha van kedvetek szép állatokat látni, gyertek velem! – mondta felém fordulva.

– Ha nem zavarjuk, örömmel megnéznénk az állatait – fogadtam el a meghívást. Végül is nem sietünk sehová, csak kijöttünk levegőzni egyet, amíg anya elkészíti az ebédet...

Egy falu végi kis házban lakott a bácsi, de hamar odaértünk – jó társaságban könnyen megteszi az ember a hosszú utakat. Megtudtuk tőle, hogy van még kutyája, macskája, tyúkja, kakasa, hogy druszák vagyunk, hogy pár nappal ezelőtt nagy örömére sikerült kitisztítania a kútját, hogy jelenleg sehol sem dolgozik, mert a közelmúltban balesetet szenvedett, és annyira megromlott a látása, hogy kitették a munkahelyéről...

Nagy sár volt a háza körül, ezért a mező felől próbáltuk száraz lábbal megközelíteni az udvart. Nem sikerült. Takaros kis házban lakott, a pajták, istállók nem voltak nagyok, de tele barátságos állatokkal. A kutya farokcsóválva fogadott, nem ugatott, és ahogy benéztünk az ólba, már jöttek is felénk mekegve a kecskék, gidák.

– Ez a kettő a tegnap született – újságolta örömmel a bácsi, miközben szelíden meglapogatta őket. – Látod, milyen szép ez a szürke? – húzta a fiam elé. – Simogasd meg, csókold meg bátran – mondta, s a fiam szófogadóan követte volna utasításait, ha közbe nem avatkozom a csóknál... Később megmutatta a szamarakat és a kis csacsit, majd nagyobb gidákat és bárányokat láttunk. Végül a tyúkokat és a lovat. Sanyi bácsi legalább annyira örült a látogatásnak, mint a kisfiam, aki tágra nyílt szemmel csodálta, simogatta az állatokat. Végül a kúthoz is odavezetett bennünket, és büszkén mutatta, hogy a takarítás után „milyen szép vizet húz belőle a hidrofor”. Nehéz volt kiásni – mondta, de már nem győzte vedrekkel hordani azt a sok vizet az állatoknak... Mielőtt elbúcsúztunk volna tőle, azt is megmutatta, hogy hová hordja a ganét, és bátorított, hogy bármikor bármennyit vigyünk belőle a kertet trágyázni. Akár ő is hoz nekünk egy szekérrel, ha szükségünk van rá...

– Egyedül él? – bukott ki belőlem a kérdés, mire ő igennel válaszolt, és néhány mondatban elmesélte az egész élettörténetét. Volt felesége, de elvált, most csak az állataival él, és jól megvan velük. Csak ne küldték volna el a munkából, mert hiányzik az a kis kereset. Bakter volt, nyolcszáz lej körül volt a fizetése, ami pont elég volt a költségekre... Ha tudomást szerzek valamilyen éjszakai állásról, szóljak neki – kérte búcsúzóul –, az volna neki ideális, mert nappal az állatokkal kell foglalatoskodnia.
Vidáman sétáltunk hazafelé, s mint általában a nagy élmények után, a kisfiamnak be nem állt a szája. „Láttad…? Igaz, milyen szép volt…? De a bácsi miért mondta, miért csinálta…?”

Rövid kis kaland volt, semmi különös, mégis többször eszembe jutott az utóbbi napokban. Általában sok pénzből szervezett, szokatlan ötletek alapján kivitelezett dolgokat szoktak ilyen lelkesen ajánlani az embernek, s mi hozzá is szoktunk, hogy ami ingyen van, aminek a befogadásához nem kell különösebb rákészülés, az túl hétköznapi, unalmas. Valahogy mindig többre vágyunk, mint ami az élethez szorosan hozzátartozik. Pedig az igazi csoda maga az élet. A tiszta víz a vályúban, a kis csacsi, ahogy a szénát rágja, a kecskegida, ahogy mekegve döfködi az anyját…

És milyen jó, hogy Európának ebben a szögletében még ismeretlenül is megszólítanak az utcán, felültetnek a szekérre, megosztják veled örömeiket az emberek, hogy a mi gyermekeink még a valóságban is láthatják, hogy nem lila a tehén, nem a nagy bevásárlóközpontok találták ki a trágyát... Milyen jó, hogy élnek még közöttünk olyan emberek, akik nem a virtuális valóságban értekeznek a természetközeli élet jótékony hatásáról, hanem a tavaszi ég alatt, napbarnított arccal, sáros gumicsizmában...