Akkor, 1947-ben még minden volt Kolozsváron, amit ma politikának nevezünk: ünnepeltük Mihály királyt, és a román egyetemisták kővel dobták be a kommunista párt főtéri székházának ablakait.
A piarista gimnázium, ahova én is jártam, ferde tekintettel vette tudomásul, hogy a ferencesek kolostorában szerveződött diákcsoport tagja lettem, harmadrendi ferences. Akkor még a román jobboldal megengedte magának, hogy a demokrata arcvonal opera téri tüntetői oszlopába lőjön és két (véletlenül) magyar zendülő halálát okozza. Szemben laktunk a Házsongárdi temetővel és az ablakból néztük végig a két lelőtt tüntető temetését. Akkor még a Magyar Népi Szövetségen kívül volt román Nemzeti Parasztpárt és Liberális Párt is. De már nem sokáig.
Közeledett március idusa. Úgy hírlett, hogy nem kapunk nemzeti ünnepünkre szabadnapot. Ezért, megelőzendő ennek bekövetkeztét, kis házi nyomdával, öcsém és baráti osztálytársaimmal röpcédulákat nyomtattunk, és másnap (talán 13-án) az emeletről, több ablakból szórtuk ki a nagyszünetben. Az üzenet: „Szabadnapot március 15-én” – hiszem –, tanáraink lelkiismeretét is felébresztgette, másnap kihirdették az ünnepélyes műsort és a tanítási szünetet.
Lehet, hogy „akciónk” nélkül is így lett volna, de annyira büszkék voltunk cselekedetünkre, hogy máig nem felejthettem el.
