Tizenkét éves forma lehettem, édesanyám elmesélt nekem egy igen megható történetet, amely egykoron szülővárosomban, Nagyszalontán történt. Azóta felnőttem, egyetemre járok, de amikor odaadó pedagógussal találkozom, mindig eszembe jut ennek az iskolaigazgatónak az önfeláldozó esete. Most, amikor a pályázati kiírást megláttam, arra gondoltam, felkeresem Tordai Ferenc néhai iskolaigazgató unokáját Tordai Krisztinát, aki minden bizonnyal a lehető leghitelesebben el tudja mondani a történelem e fájdalmas részletét.
Idestova hatvankét év telt el a forradalom kitörése óta, de Tordai Krisztina emlékezetébe minden akkori esemény örökre bevésődött, s úgy él benne ma is, mintha csak a minap történt volna. Sokat mesélt neki az akkori nehéz időkről édesapja, ifj. Tordai Ferenc.
Az 1956-os események dátuma a Tordai család számára azért is a legemlékezetesebb, mert ettől az évtől gyökeresen megváltozott az életük. A történelem imigyen való alakulása új fejezetet nyitott számukra, s kedvezőtlenül hatott eddigi békés életükre. E nevezetes dátum ugyanis nem hozott mást e szalontai kis családra, mint szenvedést, megaláztatást és állandó rettegést.
Mint tudjuk, 1956 őszén a magyar nép fellázadt a szovjet megszállás ellen.
Forradalmuk ideiglenesen elsöpörte a kommunista diktatúrát, s egy pillanatig reményt adott cseheknek, lengyeleknek, románoknak, keletnémeteknek, hogy véget lehetne vetni annak a rendszernek, amely nem hozhat mást a nemzeteknek, mint önfeladást, kínt és szenvedést.
Az 1956-os magyarországi események Erdélyben sem múltak el nyom nélkül. Számtalan haladó gondolkodású magyart és románt tartóztattak le. Egyes becslések szerint több ártatlan polgárt börtönöztek be Romániában, mint Magyarországon.
Beszélgetőtársam nagyapját is ekkor állították bíróság elé, hazaárulással, rendszer elleni szervezkedéssel, a szocializmus ellen való felbujtással vádolták.
A történtekről Tordai Krisztinát faggattam, akit arra kértem, idézze fel emlékei sokaságából nagypapája életrajzát.
– Nagytatám, Tordai Ferenc székely családból származott, egyszerű földműves szülők gyermekeként 1901-ben látta meg a napvilágot. A hatgyermekes szülők, megannyi megélhetési gond mellett, kicsinyeiket a legnagyobb szeretettel halmozták el. Ők tanították meg gyermekeiket a család tiszteletére, a szülők megbecsülésére, a testvérek összetartására. A mély hittel rendelkező család Jézus tanításait mustármagként hintette el, s gyermekeik nyiladozó értelmeit a legjobb tudásuk szerint igyekeztek jó útra terelni. Ilyen következetes neveltetés mellett nem csoda hát, ha a kis Ferike arról álmodozott, hogy ha egyszer felnő, akkor csakis tanító lesz. A budapesti tanítóképzőbe felvételizett, s kitűnő tanulóként az elsők között sikerült bejutnia az ország legjelentősebb tanintézetébe. A világháború okozta zűrzavar miatt 1919-ben hazajött Magyarországról, és tanulmányait a nagyenyedi tanítóképzőben folytatta. 1927-ben megnősült, s frigyüket Isten két fiúgyermekkel áldotta meg. 1929-ben egy pályázat útján került Nagyszalontára, s a református iskola tanítója lett. Mérhetetlen büszkeséggel töltötte el szívét az, hogy a magyar irodalom fellegvárába, Arany János szülővárosába sodorta a gondviselés. A legjobb tudása szerint felelt meg a kihívásoknak, és megbecsült polgára lett Nagyszalonta városának. A diákok rajongásig szerették, szinte itták minden szavát. A gyermekek vallásoktatása, így a fiatalok erkölcsi nevelése, a becsületességre való oktatás is a tanítók feladata volt. Tordai Ferenc olyannyira szerette a gyermekeket, hogy mindig is ezt vallotta: ha újraszülethetnék, akkor is csak tanító lennék.
Kiváló pedagógusként tevékenykedett 1938-ig, amikor igazgatónak nevezték ki. Az igazgatói teendők mellett továbbra is tanított. Valami megmagyarázhatatlan megszállottsággal oktatta a jövő nemzedékét, s igyekezett az általa a tudás fájáról leszedett alma minden darabkáját maradéktalanul átadni. Tette ezt mindaddig, míg azon az ominózus októberi napon, 23-án az éteren keresztül a rádió hullámhosszán másról sem lehetett hallani, mint a magyarországi forradalom kitöréséről.
A hírek Nagyszalontán is számos olyan embert felbuzdítottak, akik megunták a kommunizmus nyűgeit. Néhány diák, akik állítólag magánórákat vettek Medgyesi Gyula nyugdíjas tanártól, fellelkesedtek a szabadság kivívásának lehetőségétől, és röpcédulákat kezdtek gyártani.
A zömében ötödikes tanulókból álló fiatalok a kézírásos cédulákat szétszórták a város főterén.
A röpiratok arra buzdították a lakosságot, hogy vonuljanak ki az utcákra, s minden félelmet leküzdve bátran, összefogott erővel döntsék meg a kommunizmust. A papírlapok a lényegre mutattak, s egy igaz szívből jövő kijelentést tartalmaztak, amelyet az emberek már rég kimondtak volna, de sohasem merték nyilvánosan kijelenteni. Mindannyian féltek a megtorlástól, az igaz szó kimondásának következményeitől. Ez a határozott felszólítás így szólt: „EZUTÁN NINCS MIT KERESSENEK TOVÁBB ITT AZ OROSZOK.”
Egy ilyen feliratú cédula a városi párttitkár kezébe is került. Szilágyi Ferenc, a Kommunista Párt első titkára tudósította erről az iskolaigazgatót. Nagytatám végigjárta az osztályokat, és néhány gyereknél további röpcédulákat talált.
Mivel nem akart a forrófejű nebulóknak rosszat tenni, ezért összegyűjtötte a kompromittáló írásokat és az égő kályhába dobta. A pártvezetést nem értesítette az incidensről, úgy gondolta, ezzel végérvényesen lezárta a dolgot, s minden feledésbe merül. A lázadozó gyermeksereget megdorgálta tettük miatt. Kifejtette, hogy a politikába való beleszólás még nem az ő feladatuk. Időközben odaát már győzött a forradalom, hisz október végét írtak. Néhány nap múlva hívatták az iskolaigazgatót, és jelentést kértek tőle. Ő nem árulta el, hogy röpcédulákat talált a diákoknál, ám mint később kiderült: besúgták.
A pártvezetés követelte, adja ki azoknak a tanulóknak a nevét, akik a felbujtó cédulákat írták.
Az intézmény vezetője azonban semmi áron sem árulta el tanítványait, sőt, védelmébe vette őket. Ezért bizony nagy árat fizetett, de utólag visszagondolva nem bánta meg soha, egy percre sem akkori elhatározását. Mégpedig azt, hogy semmi esetre sem engedi meg, hogy bántódásuk essen a zöldfülű csínytevőknek.
Istenbe vetett hite sohasem engedte volna, hogy Júdás váljék belőle. Mivel ő makacsul hallgatott, s nem volt hajlandó „köpni”, beindult a már jól ismert kommunista gépezet. 1956. november 1-jén a tantestület azonnali hatállyal leváltotta az igazgatói tisztségből. Másnap délelőtt az iskolából elvitte a Securitate. Ugyanakkor vitték el Medgyesi Gyula nyugdíjas tanárt is.
A család semmit sem tudott az elhurcolásáról. Aggódó nagymamám, édesapám és fivére kétségbeesetten várták a híreket a családfő sorsa felől. Édesapám, ifj. Tordai Ferenc nem adta fel a küzdelmet, számtalan beadvánnyal fordult az akkori hatóságokhoz, s arra kérte őket, hogy legalább azt tudassák velük, hol, melyik börtönben tengődik apjuk. Kérelmük süket fülekre talált. A pártvezetés szerint ez az idegőrlő állapot, a bizonytalanságban, kilátástalanságban hagyott család a legjobb megfélemlítési módszer. Persze, még rengeteg megaláztatást kellett elszenvedniük, hisz rendszeresen figyelték őket, számtalanszor zaklatták, s házkutatást tartva feldúlták az otthonukat is.
Majdnem fél évnek kellett eltelnie, amíg hír jött a két elhurcolt tanárról. A két pedagógust a következő év áprilisában állították bíróság elé.
Az akkori rendszer koholt vádjai ellen a megtört lelkű ember, Tordai Ferenc egykori igazgató tehetetlen volt. Hiába bizonygatta ártatlanságát, a bíróság hajthatatlan maradt.
Tordai Krisztina édesapja elmondása alapján így emlékszik a történtekre:
– Ügyvédet fogadott a család, bár mondták, hogy nincs sok értelme. Nem vett részt semmilyen szervezkedésben, csupán azt a hibát követte el, hogy a diákok által írt röpcédulákat elégette. A gyermekekre háruló felelősség bizonyítékát megsemmisítette, így a tudatlan diákoknak nem lett bántódásuk.
Sőt, a 12 éves gyermekeket is odaállították a bíróság elé, hogy tanáruk ellen valljanak. Bizonyára előre szájukba rágták a vádakat, amit szegény öregre zúdítottak. Feltehetően kényszerítették az éretlen nebulókat erre a cselekedetre, ezt sohasem tudtuk kideríteni. A mesterkélt színdarab ezen felvonása az előre megírt forgatókönyv szerint így zajlott. Tordai Ferencet 5 év, Medgyesi Gyulát 5 év 1 nap börtönbüntetésre ítélte a bíróság. Ezen döntések ellen hiába felebbezett a családunk, mert kérelmünk nem járt kedvező eredménnyel.
Nehezen teltek az évek, hisz a családfőről semmi hír nem jött, s ha jött is, igen elszomorító. Többször is halálhírét hozták Tordai Ferencnek.
Szegény megsebzett szívű Feri bácsinak bizony annyi is elég lett volna, hogy megtudja jól vannak-e az otthon maradottak, s néhány vigasztaló szót mondhatott volna elcsüggedt feleségének. Erről persze szó sem lehetett, mert a politikai foglyokat a legkegyetlenebb bűnözőknél is keményebb bánásmódban részesítették. Gondoskodtak arról, hogy minden percüket megkeserítsék gonoszkodásaikkal. De ő mégis túlélte a szörnyű börtönéveket – mint később kiderült, Szamosújváron tartották fogva.
Négy év letöltése után amerikai nyomásra szabadon engedték. Akkoriban tért haza Medgyesi Gyula is. Fizikailag megtört, de lelkileg friss ember tért vissza a Tordai család otthonába. A szörnyű börtönévek elviselésében csak Istenbe vetett hite segítette át. Olyannyira, hogy rabtársait sem hagyta csüggedni, igazi pedagógusként gyámolította, tanítgatta őket. Az egykori iskolaigazgató négy év után, 1960. november 6-án pillantotta meg végre a Csonkatornyot, ám még hosszú éveken keresztül viselnie kellett azt a hátrányos megkülönböztetést, amelyet a kommunisták ráróttak.
– Az iskolába persze nem fogadták vissza, sohasem taníthatott többé. Azt hiszem, a szíve mélyén ez fájt neki a legjobban. A csengő ezután már nem neki szólt intő jelként, hogy nap mint nap megkezdje óráit. Nem görnyedt többé éjjel a füzetek fölé dolgozatot javítani – érzékenyül el Tordai Ferenc unokája, Krisztina.
Ezután már a nyugdíjasok táborát szaporította, s az otthoni teendőkkel bíbelődött. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy hónapokig megvonták még a nyugdíját is. Munkája végeztével kikönyökölt az ablakba, az egykori diákok mindig jó szívvel köszöntötték tanárukat. Sokan álltak meg a házuk előtt egy kézfogásra, egy baráti ölelésre, mert Tordai Ferenc meglehetősen közkedvelt volt Szalontán. Sem családjának, sem hűséges, odaadó feleségének nem mesélt soha a börtönévek szörnyűségeiről, az általa átélt megpróbáltatásokról.
Talán úgy tartotta kíméletesebbnek, ha Petőfi Sándor példáját követi, aki az egyik legismertebb versében így vall érzelmeiről: „Ah, ha tudná, mily nyomorban élek, / megrepedne szíve a szegénynek!”
Bátran állítható, hogy néhai Tordai Ferenc Nagyszalonta városának egyik mártírja, hisz a kommunisták azért ítélték kemény börtönévekre, mert volt benne bátorság kiállni tanítványaiért, ellentmondani a parancsuralom olcsó kis fogdmegjeinek. Az igazságtalan vádak ellenére megtört testtel is ezt vallotta: ha Isten ezt a keresztet mérte rám, akkor ezt cipelem. Hol van ez még Jób megpróbáltatásaitól? 1987-ben véget ért földi küldetése, s nemes lelkét visszaadta Teremtőjének.
