E dohos, rossz emlékű idők hangulata köszönget vissza újra meg újra, még ha csak töredékekben, villanásokban is, ám egyre rendszeresebben, következetesebben. Közel három évtized után ismételten azzal szembesül az erdélyi, székelyföldi magyar közösség, hogy a múltbéli megalázások, a homogén nemzetállami beidegződések és reflexek nem tűntek el, csak átalakultak. Erősödő magyarellenesség érzékelhető a többség politikai diskurzusában, a médiában, futballmérkőzések lelátóin, a homogén nemzetállam eszméjéhez ragaszkodó hangoskodók, feljelentők ostorozzák a magyar és székely szimbólumokat, módszeres hadjáratot folytatnak a magyar szó, a névtáblák, a feliratok ellen. A tudományos akadémia éppen arról értekezik, hogy a Gyulafehérvári Nyilatkozatban szó sem volt autonómiáról, eközben a jogállam egyik őre, a fővárosi legfelsőbb bíróság ítéletben erősíti meg, hogy Csíkszereda polgármestere hátrányosan különböztette meg román nemzetiségű polgárait, amikor bizonyos önkormányzati állások meghirdetésekor feltételként jelölte meg a magyar nyelv ismeretét. Mintha nem ez utóbbi lenne a természetes, mintha nem ez lenne a normális, kölcsönös tiszteleten és bizalmon alapuló együttélés alapja. Hasonló szellemiségű ítéletben reménykedve, a háromszéki megyei törvényszékről ugyanide helyeztetik át az elhíresült zászlóügy perét is, hadd döntsék el immár jogerősen, ki kell-e a román zászlót tűzni Sepsiszentgyörgy „magyar megszállás alóli felszabadítása” emlékére a városháza tornyának legtetejére vagy sem.
Mindez természetesen abszurdum, pótcselekvés, rendületlen iparkodás a homogén nemzetállam megteremtésére. Nem csoda, hogy a Mikó Imre Jogvédelmi Szolgálat, értékelve az elmúlt egy év magyarellenes történéseit, arra a következtetésre jutott, hogy az üldözés „tartósan megmaradt”, mi több, bizonyos tekintetben a helyzet rosszabbodott. Ezt ellensúlyozandó e testület tiltakozik, ahol csak lehet, illetve angol nyelvű kiadványban jelentette meg értékelését, jogfosztások, diszkriminációs esetek, politikai támadások összegzését, s azt külképviseleteknek, külföldi jogvédő szervezeteknek juttatják el.
Nem tűrjük a belügyeinkbe való beavatkozást! – harsognák erre Ceauşescu elvtársék, s bizony mai jogutódai sem gondolják másként. Csak éppen azt nem akarják tudomásul venni, immár évtizedek óta, hogy a demokrácia minőségének pontos fokmérői a nemzeti kisebbségek, s ha utóbbiak képviselői azt mondják, hogy baj van, akkor az államalkotó többség közérzete, életminősége sem lehet a legjobb.