A Sepsiszentgyörgyi MSC sportolója, Incze Kriszta március 8-án ezüstérmet nyert az újvidéki birkózó U23-as Európa-bajnokságon, és ez a kiváló eredmény jó ürügyet szolgáltatott, hogy elbeszélgessünk a fiatal és tehetséges birkózónkkal. Többszörös bajnokunk nagy örömmel fogadta felkérésünket, és nemrégiben egy forró tea mellett tavalyi szezonjáról, idei terveiről és a birkózásról faggattuk. Elmondása szerint idén elsősorban a világversenyekre összpontosít és készül, legfőbb célkitűzése, hogy kvalifikálja magát a jövő évi nyári olimpiai játékokra. „Miután megnyertem az első országos bajnoki címemet, az első interjúmban azt nyilatkoztam, hogy én egyszer ki szeretnék jutni az olimpiára. Akkor sokan kikacagtak amiatt, hogy kicsit nagy dolgokra gondoltam. Nem lehetetlen, persze sok munka kell hozzá” – jelentette ki határozottan Kriszta.
– Remek idénykezdésen vagy túl, hiszen Eb-ezüstérmet nyertél az újvidéki birkózó U23-as kontinenstornán. Elégedett vagy az eredményeddel?
– Nagyon örvendek ennek az éremnek, elégedett vagyok az Eb-szereplésemmel és eredményemmel is, de nem teljesen. Közel volt az aranyérem, és egy kicsit csalódott vagyok, hogy nem sikerült megnyerni. Ahogy te is mondtad, ezzel az Eb-ezüstéremmel nagyon jóra sikeredett az idénykezdés számomra.
– Ez volt az utolsó U23-as Európa-bajnokságod… Ennek tükrében többet is ki tudtál volna hozni ebből a versenyből?
– Erősen szerettem volna, ha összejön a bajnoki cím. Ha egy picivel merészebb vagyok, talán megnyerem az Eb-döntőt. Tudtam, hogy erős az orosz ellenfelem, s nem is mertem annyira támadni, nehogy tévedjek. A végén próbálkoztam, de talán jobb lett volna hamarabb elkezdeni a végső offenzívát. Fej fej mellett haladtunk végig, ismertük egymást, mivel már korábban többször is találkoztunk a szőnyegen, és tudtam, hogy ez a meccs a végsőkig kiélezett lesz.
– Kanyarodjunk vissza a 2018-as esztendőhöz, hiszen számos érmet nyertél, és egy sikeres idényen vagy túl. Miként értékeled az előző szezonbeli teljesítményedet?
– Ez volt az eddigi legjobb évem. Az U23-as korosztályban szereztem egy Eb-bronzot, ötödik voltam a világbajnokságon, ám mindezek ellenére azt éreztem, hogy nem voltam teljesen felkészülve sem fizikailag, sem szellemileg… Úgy vélem, nem voltam a topon, s ezért talán még jobb is lehetett volna a 2018-as teljesítményem.
– Két világbajnokságon is részt vettél tavaly, ezekről mesélj egy picit…
– A strandbirkózó-világbajnokságon aranyérmes lettem, de hozzá kell tennem, hogy harmadszor veszek részt ilyen jellegű versenyen. Nem vagyok ennek a műfajnak a híve, de összejött, hogy a dobogó legmagasabb fokára állhassak fel. A törökországi vb-n mindössze négy meccsem volt, a hagyományos birkózáshoz képest itt mások a szabályok, rövidebbek a párharcok, hiszen egy félidő csak két perc, és nem három… Szép volt, a környezet kellemes volt, hiszen az Égei-tenger partján szervezték a viadalt, s a versenyzés mellett bőven maradt idő a kikapcsolódásra, a pihenésre is. A bukaresti rendezésű U23-as világbajnokságon sajnos a bronzmeccset 4–2-re elveszítettem a mongol Gantuya Enkhbat ellen. Azon a tornán sokat próbálkoztam a támadással, de nem álltak össze a dolgok, hiszen nem voltam eléggé felkészülve. Itthon nem tudtam kellőképpen edzeni, a válogatottban pedig nem foglalkoztak eleget velem, és ez lett az eredménye.
– Decemberben zsinórban hatodszor választottak meg Háromszék legjobb sportolójának. Megtiszteltetés számodra ez az elismerés?
– Igen, és most már a hetedik címre hajtok. Nagyon örvendek ennek az elismerésnek, akárcsak az előző ötnek. Büszke vagyok arra, hogy egész Kovászna megyében a legjobb vagyok. Nem csak én örvendek ezeknek az díjaknak, apukám is nagyon büszke rájuk, és persze rám is.
– A birkózás egészen férfias sport, te miként kerültél kapcsolatba vele?
– Ez érdekes történet. Egy barátnőm révén ismerkedtem meg ezzel a sporttal, aki nagyobb lánytestvérével már egy jó ideije járt birkózni. Nyár volt, s elhívott, hogy nézzem meg az egyik edzést. Elmentem, de a szüleimnek nem szóltam, és megtetszett. Kicsi voltam, és minden játéknak tűnt, hiszen az elején gurigáztunk, bukfenceztünk, és egy idő után már mindennap mentem edzésre. Még mindig titokban folyt az egész, amíg fel nem tűnt a szüleimnek, hogy öt óra körül eltűnök a tömbház elől, kerestek… Az edző iskolai társa volt apumnak, akivel egyszer csak úgy összefutottak az utcán. Beszélgettek, és az edző rákérdezett: miért nem engedik a leánykát birkózásra? Apukám nem tudott semmiről semmit, de miután fény derült a dologra, támogatott engem. Anyukám nem örvendett, mivel tudta, hogy a birkózás nem egy lányos sport, és mindig attól félt, hogy nem leszek eléggé nőies. Akkoriban zongoráztam, és édesanyám azt szerette volna, ha kitartok a zongorázás mellett, de végül mégis a birkózást választottam.
– Megérte?
– Határozottan igen, hiszen úgy vélem, a zongorázással nem jutok el oda, ahol most vagyok. Művészetis diák voltam, a korosztályomban sokan voltunk, és közülünk csak egynek sikerült kitörnie, valamilyen hazai, nemzetközi elismerésre szert tennie.
– Már sok versenyidény van mögötted. Mit kaptál a birkózástól, mire tanított meg a birkózás?
– Az önállóságomban nagyon sokat segített, jelen pillanatban külön élek a szüleimtől, és el tudom intézni a dolgaimat. Amikor kicsi voltam, roppant nehéznek tűnt minden, de idővel belejöttem. Megtanultam, hogyan kell mosnom magamra, miként kell takarítani, rendet rakni, megtanultam tisztelni a körülöttem lévő embereket. Ezek mind a sport, a megélt tapasztalataim révén rögződtek bennen, persze otthonról is megkaptam az útravalót. Kiskorom óta harcias voltam, így az óvodában, sőt, az iskolában is csintalan gyermek voltam, és sohasem hátráltam meg, bennem volt a küzdeni akarás, nem féltem, s azt hiszem, ezért jutottam már ennyire előre a birkózásban.
– Az eddigi sportpályafutásod alatt kik játszottak fontos szerepet az életben?
– A szüleim és persze az edzőim. De köszönettel tartozom Diószegi Lászlónak is, aki az elmúlt két évben támogatott. Edzőim közül Mátéfi Árpád volt eddig a legnagyobb hatással rám, ő az ország egyik legjobb, ha nem a legjobb trénere. Nagyon sok mindent köszönhetek neki, s ha ő nem harcol értem, én biztosan már máshol birkóznék, és nem Sepsiszentgyörgyön. Válogatottedzőként is sokat segített nekem, s kezei közül több remek sportoló kikerült már.
– A 2019-es esztendőt edzőtáborral kezdted, és azóta is folyamatosan úton vagy. Ilyen körülmények között miként lehet a magánéletet összeegyeztetni a sporttal?
– Ez talán még a sportnál is nehezebb… Már most, márciusban tudom, hogy idén összevissza két hónapot, ha itthon leszek. Most van párom, de még nem mondhatom azt, hogy nagyon komoly a dolog, ő is benne van a sportban, és így megértő, ezzel nincsen baj. Másképp nagyon nehéz, honvágyam is van, és hiányoznak a szüleim is. Szeretek hazajönni, de mivel a sport révén sokat jövők-megyek, egy hét után unalmas itthon. Nem szeretnék Sepsiszentgyörgyről elköltözni, csak abban az esetben, hogy valami nagyon, de nagyon jó lehetőség adódik külföldön.
– A román válogatott oszlopos tagja vagy. Milyen a hangulat ott?
– Azt mondhatom, hogy jó. Van összetartás a válogatottban, de emellett megvan a klikkesedés is. Ez a sport velejárója, hiszen a birkózás egyéni sport, mindenki elsősorban magára gondol. Én távolságtartóbb vagyok, de van egy-két személy, akikkel jól egyezem. Az edzőmmel egyáltalán nem talál a szó, mivel ő ukrán, nem szeretem a beszédstílusát, s úgy tűnik, náluk nem tisztelik a nőket. Ez meg látszik. Volt konfliktusunk, mérgében egyszer kezet emelt rám, de nem ütött meg, ami viszont nem szép dolog. Többször is rendesen összevesztünk, már azzal is megfenyegetett, hogy kirak a válogatottból, ám úgy érzem, ennek kevés a valószínűsége.
– Milyen idény előtt állsz, milyen versenyek várnak rád 2019-ben?
– Idén még négy-öt világverseny van előttem, az első az árpilisi felnőtt Európa-bajnokság, amelyet Bukarestben rendeznek meg. Júniusban következik a 2019-es Európai Játékok, és utána lesz még két világbajnokság. Ezek a fontosabbak. A felnőtt-vb-n nagy lesz a tét, hiszen az első hat helyezett kvalifikálja magát a 2020-as tokiói nyári olimpiára, és én is pályázom az egyik kiadó helyre.
– Mik a célkitűzéseid idénre?
– Az első és talán legfontosabb célom, hogy sikerüljön kijutnom az olimpiára. Ahogy korábban is említettem, ez azt jelenti, hogy az első hatban kell végeznem a felnőtt-világbajnokságon. Az Eb-n is az élmezőnyben akarok zárni, azaz a legjobb ötben. Nehezebb lesz, mint az U23-as kontinenstornán, hiszen a megszokott 65 kg helyett a 62 kg-os súlycsoportban fogok indulni. Az U23-as korosztályban az utolsó vb-m előtt állok, így mindenképp a dobogót célzom meg. Az itthoni versenyekről, országos bajnokságokról nem ejtek különösebben szót, hiszen ha minden a terv szerint halad, a kategóriámban nincs/nem lesz, aki gondot okozzon. Idén a világversenyekre kell komolyan összpontosítanom és készülnöm.
– Elérhető számodra az olimpiai szereplés?
– Miután megnyertem az első országos bajnoki címemet, az első interjúmban – ha nem csal az emlékezetem, éppen a Háromszéknek adtam – azt nyilatkoztam, hogy én egyszer ki szeretnék jutni az olimpiára. Akkor sokan kikacagtak amiatt, hogy kicsit nagy dolgokra gondoltam. Az olimpia számomra egy olyan álom, amelyet meg szeretnék valósítani, és komoly lehetőségem, esélyem is van rá, hogy kijussak. Nem lehetetlen a dolog, persze sok munka kell hozzá.
– Még fiatal sportoló vagy, így még sok sikerekben gazdag év áll előtted. Már gondolkoztál azon, mi lesz, amikor felhagysz a versenyszerű birkózással?
– Persze gondolkoztam ezen, hiszen engem is foglalkoztat ez a téma. Lehet, hogy birkózóedző lesz belőlem, vagy éppen testnevelő tanár. Még nem tudom pontosan, de az biztos, hogy a jövőmet mindenképp a sportban képzelem el.
