A középkorú házaspárok házasságuk második feléhez érve ismeretlen területre lépnek. Pont ebben az időszakban, amikor könnyű letérni a helyes útról, nagyon kevés segítő útmutatást kapnak. Talán még mindig szeretik, támogatják egymást, de addigra már kifáradtak a felcseperedő gyermekek nevelésében. Kevés idejük maradt, hogy ápolják barátságukat, hogy a legmélyebb érzéseiket, gondolataikat megosszák egymással. Szükségük van arra, hogy felfrissítsék egymás iránti szeretetüket, és ismét kialakítsanak maguk között egyfajta bajtársiasságot.
Néhány hónapja az egyik házaspároknak meghirdetett családpasztorációs rendezvény után jött a sürgető kérés: egyre több az olyan család, ahonnan már „kirepültek” a gyermekek, és a házasfelek csak nehezen találják új helyüket a megváltozott körülmények közepette. A házasságok egyik kritikus, a kötelékeket legjobban megviselő időszaka ez, ezért igény lenne a támogatásra, útmutatásra. Valóban rengeteg tennivaló van a házasság ezen szakaszában, a „veszélyzónába” érve nem árt, ha tudjuk, hogyan is viselkedjünk, hogyan kerülhetjük el a nemkívánatos kudarcokat.
Először is egyfajta átmenetet kell teremtenünk a gyermekközpontú házasságból a partnerközpontúbb házasság felé. A gyerekek kirepülése után a házastársak rákényszerülnek, hogy átvizsgálják kapcsolatukat – ami vagy szorosabb és meghittebb lesz, vagy apránként végleg szétesik.
Ebben az időszakban gyakori egy bizonyos hiba: azt az időt és energiát, amit korábban a gyerekeikre áldoztak, az új helyzetben baráti összejövetelekre, jótékonysági munkára vagy társadalmi tevékenységekre fordítják. Ha a gyerekek után támadó űrt csupán ezek töltik ki, megakadályozzák egy erősebb, partnerközpontúbb kapcsolat fejlődését.
Az az érzés, hogy az ember egy kéttagú csapat része, tartósságot biztosít a házasságnak. Ez az érzés a legerősebb védősánc ma a közgondolkodásban elfogadott válás állandó veszélyével szemben.
A második feladat az lehet, hogy újfajta kapcsolatot alakítsanak ki a gyermekeikkel. Az „üres fészek” kifejezés azért nem teljesen reális, mert lehet, hogy a ház üresebbé válik, amikor a gyermekek elköltöznek, de továbbra is megmarad az irántuk érzett szeretetünk és törődésünk. Aztán meg a fészek néha újra megtelik: látogatóba jönnek a gyerekek, sőt, talán magukkal hozzák a házastársakat és unokákat.
De az is lehet, hogy a fészek nem válik üressé! Sok 25 és 34 év közötti egyedülálló felnőtt él még otthon, a szüleivel. Eközben eljön az az idő is, amikor szüleink megöregszenek, és intenzívebb szükségük van a szeretetre, gondoskodásra.
Bármilyen helyzetben élünk is, mindenkinek szüksége van saját mozgástérre. Ha fontos számunkra, hogy a már felnőtt gyermekkel egészséges maradjon a kapcsolat, akkor tiszteletben kell tartani a személyes mozgásterüket. Némely szülő saját gyengesége, bizonytalansága miatt gyerekei közelségéből akar érzelmi energiát meríteni. Vagy házastársa helyett inkább rájuk akar támaszkodni. Engednünk kell, hogy gyermekeink felnőjenek, hogy saját életüket élhessék.
Ha el tudjuk engedni őket, akkor érett felnőttek közötti, újfajta kapcsolat alakul ki velük. Ha házasságot kötnek, ha bővül a család, a kapcsolatok bonyolultabbá lesznek. De a felnőtt gyermekkel, házastársukkal és az unokákkal való kapcsolat rendkívüli módon meggazdagíthatja a házasság második felét.
Kertész Tibor,
a Gyulafehérvári Családpasztorációs Központ munkatársa
(folytatjuk)
