Amikor érintett vagyok a témában. Talán pont azért?
Nehéz válni. Mindenki sérül, kivétel nélkül. Az is, aki menni akar, az is, aki marad. Sokféle fejtegetése van a válásnak. Lélektani, szociológiai, tudományos. (Ma már mindennek van tudománya és a tudományoknak egyre több doktora. De ez egy másik téma.) A statisztikai mutatók is egyre rosszabbak.
Szóval, mindenképp macerás, pocsék dolog válni. Két ember kezd el egy történetet, és ugyanaz a kettő végzi. De nem ugyanazokként kerülnek ki belőle. Hogy mi zajlik a mindent elsöprő szerelem, a „jóban, rosszban veled” és a válás közt, hát arra nincs két egyforma mese. De egy biztos: általában nem úgy indulunk neki, hogy ez lesz belőle. Talán ebben hasonlítunk.
Amióta a világ világ, emberek útjai nemegyszer szétváltak. Ha a felmenőink meg is kíméltek ettől, elég volt körülnézni vagy egyszerűen csak olvasni. Van ennek is irodalma bőven. Csak úgy, zárójelben jegyzem meg, hogy a szüleim ötvennégy évet éltek együtt. Az ő életükben is lehettek elégedetlenségek, kísértések, anyagi és egyéb jellegű buktatók, és mégis... Zárójel bezárva.
És itt rátérek az előbbi ferdítésemre. Hogy miért ferdítés? Mert általában a történet végére – sajnos – már többen tesznek pontot. Gyermekek is, akik a főszereplőkkel együtt sérülnek. Manapság valahogy mintha könnyebben válnánk. A kapcsolatainkat is úgy kezeljük, mint valami meghibásodott tárgyakat. Minek javítgatni, le lehet cserélni! Jó ideje foglalkozom gyerekekkel. És aggódva lesem azokat, akiknek a családjuk még együtt van. Egyre gyakrabban hallok olyan beszélgetéseket, hogy: „Utánad ma ki jön? – Nem tudom. Várj csak, ha ma szerda, akkor anyum. És te hová mész?” Vagy azon versengenek, hogy kinek a szülei váltak el hamarabb, melyiküknek az élete pocsékabb. Ilyet is láttam már. Gyerekek, akik állandóan hangoskodnak vagy elbámulnak a semmibe, akik nem tudnak mit kezdeni egy váratlanul jött öleléssel, vagy nem tudnak leszakadni egy pedagógusról, akinek már mennie kellene a családjához. Saját magunkat, a szabadságunkat óvjuk, visszük, mentjük, és akikért felelősséget vállaltunk a boldogság felelőtlen vagy felelőtlenségünk boldognak vélt perceiben, velük, az ő szabadságukkal mi lesz?
Azzal kezdtem, hogy én is érintett vagyok a témában. Nem tudom, hogy sajnos vagy sem, még nincsen pontos válasz. Csak sejtem... Úgy látom, és ez a fontos, hogy a gyermekeim mégis rendben vannak. De vajon igaz ez?