Gyergyószentmiklósi tűzoltók, szám szerint nyolcan, hétfőn tutajra pattantak Gyergyóremete határában, s a Maros vizével lecsordogálnak egészen a Tiszáig, mintegy nyolcszáz kilométernyi hosszúságú szakaszon. Cselekedetükkel a fokozódó környezetszennyezésre kívánják felhívni a figyelmet, s szándékuk nyomatékosítására vízi járgányaikat háromezer pillepalack felhasználásával építették. Útjukról a Facebookon is beszámoltak saját oldalukon – ISU Hargita –, s bizonyára menet közben is frissítik képes, szöveges tájékoztatójukat. Tutajozásuk nem előzmény nélküli, tavaly az Olt forrásvidékétől a Dunáig jutottak el.

Ha a kéthetesre tervezett utazás során élőben közvetítenék a vízparti látványosságokat, bizonyára hirtelenjében szemét- és pillepalackhegyek sokasága válna láthatóvá. Hiszen elég lepillantani bármelyik Olt-hídról a folyó partjára, s a civilizáltnak tartott életformánk számtalan szörnyű lenyomata elevenedik meg: a szemét és hulladék mellett autógumik, ruhafoszlányok, műanyagdarabok, tornyosuló pillepalackok.

Valamit mindig visz és hoz a víz mifelénk, s e valami következetesen arról tanúskodik, megdöbbentően sokan nem értékelik életterüket, nem kímélik, rongálják. Barbárok pusztítanak lépten-nyomon. Erdőn, mezőn, természetvédelmi területeken, sziklaszorosokban, hegyek gerincén és tetején egyaránt. Annyi a hulladék, hogy már nem csupán közvetlen környezetünket terheli, hanem távoli pontokat is, immár a világ legmagasabb hegyén, az Everest tájékán is egyre nagyobb fejtörést okoz a szemét. S hogy mennyire aggasztó, elkeserítő a helyzet térségünkben, az főleg árvizek idején válik egyértelművé. Nem elég ilyenkor szembesülni a megáradt patakok, folyók pusztításával, miután leapadnak a vizek, az iszap mellett felkiáltójelként ott marad a lesodort hulladéközön.

Mit lehet tenni? Van-e egyáltalán arra esély, hogy környékünket ne lepje el teljesen a szemét, hogy egyszer s mindenkorra feledésbe merüljön az a rossz szokás, hogy a háztartási hulladék városok szomszédságában s vidéken, falvak tájékán egyaránt vízpartokra kerül, úgy, mintha ez lenne a természetes, következetesen, mintha ennek így kellene történnie, s mintha eleink, az egykori rendtartó székely falvak lakói is a patakpartokra buggyantották volna annak idején szemetüket. Hiszen nem lehet állandóan vészjelzéseket leadni, hogy baj van, maguknak a derék gyergyószentmiklósi tűzoltóknak is korlátozottak a figyelemfelkeltő eszközeik. Intelmük, hogy vegyük komolyan környezetünket, figyeljünk a természetre – végső soron azt üzenik, vegyük komolyan önmagunkat és figyeljünk önmagunkra! –, szükséges, de nem elégséges a változáshoz. Mert rossz irányba tartunk, ezt már otthon, a családokban is érdemes lenne tudatosítani, de leginkább mégis abban reménykedhetünk, hogy a gyermekek az óvoda és az iskola padjaiban megértik, tarthatatlan ez az áldatlan állapot.

Tavasz közeleg, ez a legjobb időszak a rendteremtésre, környezetünkben és lelkünkben egyaránt.