Vagyis a romániai politikai vezetés (amely más ügyekben gyakran megosztott, de ha magyarok ellen kell fellépni, összezár) kedvezőnek ítélte az alkalmat egy újabb magyarellenes leszámolásra. Milyen alkalmat? Hát azt, hogy az utóbbi években Magyarország (miniszterelnökének) a megítélése egyre kedvezőtlenebb Brüsszelben, aminek a következményeképpen – egyfajta „úri” zsarolási formaként – Brüsszelben a szomszédos országok magyar kisebbségeinek panaszai süket fülekre találnak…
Dióhéjban arról, ami történészek szerint az 1956-os magyarországi forradalom után Romániában lezajlott.  

Magyarországon 1956-ban a szó szoros értelmében vett, a rendszer megdöntésére irányuló forradalom zajlott, amit csak külföldi közbeavatkozással, szovjet tankokkal sikerült eltiporni. Bár a magyarországi forradalommal itt is sokan rokonszenveztek, Romániában a túlnyomó többség ezt csak titokban tette, komolyabb megmozdulás csupán Temesváron történt, de a politikai rendszerre ez sem jelentett veszélyt, a Securitate hamar hatástalanította. Azonban ennek ellenére Romániában kb. annyi embert zártak börtönbe, mint Magyarországon, az éveken át tartó megtorlás hasonlóan brutális volt, mint Magyarországon. Romániában 30 ezer embert tartóztattak le (de a családtagok, munkatársak, barátok révén érintettek száma ennek a többszörösére rúghat), a katonai bíróságok több mint 10 ezer elmarasztaló ítéletet hoztak, bevallottan politikai okokból 45 személyt végeztek ki stb. A megtorlásnak kitett személyek között az ország lakosságának 6,5 százalékát kitevő magyarok aránya a következőképpen alakult: 1957-ben 10 százalék alatt, 1958-ban 15, 1960 elején 18–20. A legsúlyosabb ítéletek is magyarokat érintő perekben születtek (pl. a Szoboszlay-per 10 halálraítéltjéből 9 magyar).

Tehát az események utáni megtorlás menet közben egyre magyarellenesebbé vált. Ugyanakkor a szó szoros értelmében vett megtorlás velejárójaként, kísérőjelenségeként 1959-től egymást érték a magyarellenes politikai intézkedések is. A Babeş- és a Bolyai-egyetem erőszakos egyesítése; az önálló magyar iskolák megszüntetése, illetve „tagozatosítása”; a magyar kulturális és oktatási intézmények szándékos elsorvasztása; a magyarok gazdasági, társadalmi érvényesülésének akadályozása (pl. numerus clausus alkalmazása gazdasági egységekben). Felgyorsították az olyan erdélyi városok elrománosítását, mint Kolozsvár, Nagyvárad, Szatmárnémeti, Nagybánya, Marosvásárhely.

Nagymértékben felerősödött a kommunista párt és a Securitate sorainak a magyaroktól való „megtisztítását” célzó, már korábban elindított akció. Miközben a Securitate magyar tisztjeit nyugdíjazták, a magyar besúgók (leginkább zsarolással való) beszervezésére viszont fokozott hangsúlyt fektettek. Utóbbi persze ma már (a kommunizmus bukása után) még jól is hangzik. Azonban nem szabad szem elől téveszteni, hogy az akkori mindennapi gyakorlatban ez a saját sorsunkba való beleszólás lehetőségétől való még fokozottabb megfosztást, a hatalommal szembeni még nagyobb mértékű kiszolgáltatottságot is jelentett. Ki emelhetett volna szót a magyarok érdekében, ha azokon a helyeken, ahol döntések születtek, egyre kevesebb magyart tűrtek meg?

Megtehették volna annak idején a fentebbieket a romániai magyarokkal, ha Magyarországon elmarad az 1956-os forradalom? Amennyiben igen, akkor is csak sokkal visszafogottabb formában, hiszen Románia és Magyarország is ugyanahhoz az úgynevezett „szocialista táborhoz” tartozott, amelynek Moszkvából diktáltak. Márpedig a Szovjetunóban akkoriban a proletár internacionalizmus, nem pedig a nacionalizmus ideológiája volt divatban. Az 1956-os forradalom viszont új helyzetet teremtett. A magyarok magukra haragították a moszkvai vezetést, a román vezetés pedig – tudva, hogy ebben a helyzetben a magyarok hiába fordulnak Moszkvához panaszaikkal – kíméletlenül kihasználta a kínálkozó lehetőséget…

Amúgy a román vezetés a magyar forradalom kapcsán igyekezett minél több piros pontot szerezni Moszkvában, s próbálta a saját hasznára kiaknázni a helyzetet. Nagy Imrét Romániában őrizték, és általában mindenben támogatták a szovjeteket, ami a magyarországi forradalom eltiprását szolgálta. Abban, hogy Moszkva a forradalom leverése után hallgatólagosan engedélyezte Bukarestnek a magyarellenes megtorlást, nyilván ez a nagy ügybuzgalom is szerepet játszott. Sőt, talán még az 1958. nyári szovjet katonai kivonulásban is…

Megközelítőleg 60 évvel később Magyarország és Románia már nem az egykori „szocialista tábor” tagországai. Hanem egy másik nemzetek feletti képződményé, a Strasbourgból és Brüsszelből irányított Európai Unióé. Az, hogy az Európai Parlament három meghatározó pártcsaládja közül a szocialisták és a liberálisok nem rajonganak Orbán Viktorért és pártjáért, aligha örvendetes dolog, de talán még nem okozna nagyobb galibát. Elvégre a Fidesz az EP harmadik meghatározó pártcsaládjának a tagja. Az viszont már gondot jelent, hogy a magyar kormánypártot ez utóbbin, vagyis az Európai Néppárton belül is egyre több támadás éri. Mint ismeretes, március 21-én a Fideszt nem zárta ugyan ki saját pátcsaládja, de (idézem): „egy háromtagú bölcsek tanácsa megvizsgálja, hogy mennyire tartja tiszteletben az Európai Néppárt által vallott értékeket – amely időre a magyar kormánypárt önként felfüggeszti tagságát”. Ez Magyarország Brüsszel szemében való „el-feketebárányosodásának” csupán a legutóbbi fejleménye. Emlékeztetőül: Orbán Viktor már 2014-ben nyíltan „kampányolt” az ellen, hogy Jean-Claude Junckert válasszák az Európai Bizottság elnökévé…

Summa summarum: Magyarországot 1956 után Moszkvában tekintették fekete báránynak, az utóbbi időben viszont Brüsszelben vált azzá. Magyarország helyzete ismét olyan, hogy Románia kockázatmentesen felléphet a magyar kisebbség ellen. 1956 után a kommunista Bukarest használta ki a magyarellenes leszámolásra kínálkozó lehetőséget, most a kapitalista (?) Bukarest kapott az alkalmon. Csak a módszereket, módozatokat adaptálták a megváltozott körülményekhez. A mostani, egy ideje egymást érő, sűrűsödő sérelmeink sorolásától ezen a helyen eltekintek. Ezeket amúgy is eleget sorolják érdekvédelmi szervezeteink vezetői, közéleti személyiségeink, sűrűn olvashatjuk, hallhatjuk a magyar nyelvű tömegtájékoztatási eszközökben.  

Boros Ernő