A béka összebarátkozott az egérrel. Eszükbe jutott egyszer, hogy be kellene járni a világot. Tapasztalni, látni, tanulni akartak, hogy aztán később hasznát vegyék. A béka úszónadrágot és kulacsot vitt az útra, az egér pedig esőköpenyeget s egy tarisznya kenyérmorzsát. Megindító volt a búcsúzás. Az öreg békák és az öreg egerek egymás keblére sírták a könnyeiket. A kiskorú békatestvérek keservesen kvartyogtak, az egértestvérek pedig szívre hatóan cincogtak.
A falu határán még egyszer visszanéztek. Onnan integettek utolsó búcsút falujuknak. A nap melegen sütött. Két papsajtlevelet szakítottak le napernyőnek. Hanem a békának ez sem volt elég. Fürödni szeretett volna.
– Pajtás – szólt az egérnek –, fürödjünk!
– Nem vagyok hozzászokva – felelte az egér.
– Nem tudsz úszni?
– Bizony, hallod, én sohase jártam úszóiskolába.
– Nem tesz semmit – biztatta a béka az egeret –, az én apám úszómester volt a lencsés tóban, magam is úgy úszom, mint a hal.
Az egér végre is hallgatott a szép szóra. A patakhoz ballagtak, ahol a béka letette a kulacsát, az egér pedig az esőköpönyegét.
– No, ide vigyázz! – szólt a béka. – Ahogy én csinálom, te is úgy csináld, mindjárt az első látásra megtanulhatod.
Nagyot ugrott a partról a levegőbe, s a hátulsó két lábát hosszan kinyújtva, fejjel a vízbe ugrott. A víz fölcsapott. A béka eltűnt a habok között, de már a következő pillanatban ott fickándozott a víz színén. Szeme csillogott a gyönyörűségtől. Szórta, fújta maga előtt a vízgyöngyöket.
– Láttad? – kérdezte az egértől.
– Láttam – felelte az egér.
– No, hát csináld utánam! Ne félj semmit!
– Nem hideg a víz? – kérdezte az egér szepegve.
– Dehogy hideg – felelt a béka. – Olyan meleg, mintha katlanban melegítették volna.
És vígan lubickolva csalogatta az egeret.
Az egér belenyújtotta az első lábát a vízbe: a víz csakugyan meleg volt. Nekifutott hát ő is a partról, és egy nagy ugrással a vízbe vetette magát. Lemerült. A víz felvetette. Fuldokolva kapkodott jobbra-balra. Bizony bele is fulladt volna, ha a béka el nem kapja hirtelen a nyakánál.
– Látod – szólt az egér –, majd belefulladtam. Nem való nekem az efféle mulatság, mert én szárazföldi életre születtem.
Nem is ugrott többé a vízbe, csak a parton ülve nézte, micsoda figurákat csinál a béka a vízben.
Másnap egy lyukhoz értek. A lyukból egy öreg szürke egér pislogott kifelé.
– Adjon isten jó napot! – köszöntötte a vándor egér az öreget.
– Fogadjisten, mi járatban vagytok? – felelt amaz vissza.
– Vándorúton vagyunk, tapasztalásokat szerzünk.
– Mi a nevetek?
– Az enyém Zsákrágó, a barátomé meg Brekeke.
– Én Lyukszögi vagyok – szólt az öreg egér. – Az apád jó cimborám volt, egy tarisznyában ismerkedtem meg vele. Hát szívesen látlak mind a kettőtöket. Forduljatok be.
– Jaj, pajtás – súgta a béka –, nem szoktam én efféle egérúton járni. Hajós vagyok, tudod, veszedelem nekem a szárazföld.
– Csak gyere utánam – súgta az egér –, ne félj semmitől.
Sokáig másztak a hosszú és szűk lyukban. Elöl az öreg Lyukszögi ment, s egy szentjánosbogárral világított a vendégeknek. Egy sötét kis kamrába léptek, amely tele volt mindenféle ennivalóval.
– Legyetek vendégeim! – szólt Lyukszögi. – Van itt karalábé, hagyma, töpörtő, sajt, lekvár, kenyér és még sok mindenféle. Egyetek. Nem sajnálom tőletek.
Volt ott egy drótból készített gömbölyű kis ház is. A közepén szalonna illatozott.
– Te Zsákrágó – szólt a béka a barátjának –, de szeretnék én egy ilyen kis házban lakni! Éppen jó lenne a lencsés tó partjára, különösen, amikor a gyerekek kövekkel hajigálnak.
– Vigyázzatok, bele ne menjetek! – szólt az öreg Lyukszögi. – Rossz ajtaja van annak a háznak. Ha egyszer becsapódik, nem lehet kinyitni. Szegény megboldogult feleségem is abban a házban veszett el.
Zsákrágó hallgatott is az öreg szavára, de a szeles béka nem nyughatott: beugrott a házba, beugrott éppen a ház közepére. Abban a pillanatban becsapódott az ajtó. A béka fogva volt. A két egér megrémült. A béka kétségbeesetten ugrált jobbról balra, úgy, hogy a fejét véresre verte a drótokon. Hiába, nem nyílt ki többé az ajtó. Az egerek megkísérlették szétrágni a házat. Nem lehetett. Hát csak sírtak ott mind a hárman: az egerek kívül, a béka meg belül.
Egyszer csak kinyílt a kamra ajtaja: belépett egy asszony. A két egér elsurrant. Amikor az asszony meglátta a békát, felsikoltott:
– Jaj, hogy kerül ide ez a rusnya béka! – kiáltotta. – Soha hírét nem hallottam, hogy a béka szalonnát evett volna.
A kiáltásra befutottak többen is, és egy bátrabb fiú kinyitotta az egérfogó ajtaját. A béka óriási ugrással menekült a saláták közé.
– Meg kell fogni! – kiabálták a gyerekek.
De a béka szerencséjére megtalálta az egérlyukat, amelyiken bejöttek, és eszeveszetten menekült.
Most már otthon vannak mind a ketten. A béka feje be van kötözve méntalevéllel. Éjjel a holdvilágnál hosszan beszélik a kalandjaikat. Magam is tőlük hallottam.
