Aligha lenne miért restelkednem, még ha akarnám is. Szerintem sosem játszom meg sem a boldogot, sem a halált. Azért maradtam szegény ember, tova harminc könyv és sok ezer írói (!) publicisztika után, 80 évesen. Nosza rajta!
Még mindig az utolsó előtti könyvem vetem tova, csirázzék, növekedjék. És ha valaki imázni akar érettem, hát tegye azt megkezdett regényem befejezéséért. Humor, akasztás közben. Igen, ami az (el-)akasztást illeti. Budapesten lakván 22 évet, megértem kitiltásom is a magyar irodalomból. Ma se oldott az a gúzs, de hát most új verseimről írok ajánlást, kinek-kinek. Mivel egy-egy kötetem, regényem ára annyi „szok” lenni, mint egy segédkönyvelő egy havi (!) bére, van miért káromkodnom, ha már fohászkodni meguntam. De – egyre megy.
Ha az utolsót rúgom, akkor legalább nagyot! Mondottam az imént: talán még az is az utolsó előtti. Elnézem a díjra korbácsolt versenylovasok és versenyLOVÁSZok sürgését és sündörgését, restellem magamban s fennhangon; dunnyognám félhangon a hajdani slágert költőként, mindenként: Hát idejutott a mi nagy szerelmünk, annyi szép év után...
Ítéletidő című jelen kötetem talán nem durran akkorát, hogy a Rózsadomb tetejéig, egyesek-kettesek kunyhójáig fölhallatszodna. Ha nem bíznék még mindig az igaz szó erejében..., igen, igen, akkor nem is adnám közre a kezemből.
Áldásom rá s az útjára. Na, és az útiköltségre is valamennyi.
