Nagy D. István
Elkeserítő kimondani, de utolsó óráit élte kedden a bukaresti Legfelső Semmítő- és Ítélőszék egyik tárgyalótermében a román jogállamiság. Az állítólagos székely terroristák, a feketehalmi börtönben raboskodó Beke István és Szőcs Zoltán jogorvoslati kérelme kapcsán hozott – az egész ügyükhöz hasonlóan súlyos árnyakkal terhelt – jogerős ítélet gyakorlatilag feltette a koronát a magyar közösség elleni támadássorozatra.
Egyben megkérdőjelezhetetlen bizonyítékkal is szolgált a román igazságszolgáltatás jelentős részét jellemző, velőig hatoló romlottságra, kiszámíthatatlanságra és nem utolsósorban a látható és láthatatlan hatalmak összefonódására.
Beke István és Szőcs Zoltán kálváriájának újabb és egyben utolsó romániai jogi állomása ugyanis nem az egyetlen kirívóan gyanús, szembeötlően magyarellenes elemekkel tűzdelt jelenség az igazságszolgáltatás háza tájáról. Pár nap alatt gombamód szaporodtak meg a döntések, ítéletek, amelyek a magyar közösség visszaszorítását, „lecsendesítését” vagy egyenesen megfélemlítését célozzák.
A korondi polgármestert a Községháza felirat miatt sújtó közel százezer eurós bírság vagy az ozsdolai közbirtokosság ellen indult, az alperes szempontjából igencsak kétséges kimenetelű visszaállamosítási per vagy a nagyváradi zászlógyújtogatásra adott kategorikus elutasító ügyészségi válasz mind ebbe a csomagba sorolandó, ráadásul mintegy gyászos keretet is biztosítottak az április 9-i döntésnek. Ha ehhez még hozzávesszük, hogy az év eleje óta hány magyar vonatkozású kérdésben született jogilag megkérdőjelezhető ítélet, egyáltalán nem túlzás megállapítani: Romániában az igazságszolgáltatás függetlensége már rég csak mítosz, netán legenda, a kettős mérce az úr, és egyre csak nő a hatalma. Az is egyértelmű, hogy Iustitia „malmait” egészen más erők irányítják közvetlenül vagy jelöltjeiken keresztül.
A bukaresti ítélet igazán súlyos, mélységes aggodalomra feljogosító másik eleme – azon túl, hogy Beke Istvánra és Szőcs Zoltánra végérvényesen „rácsapta a tömlöcajtót”, az esetleges strasbourgi kártérítés formájában testet öltő jogorvoslat sovány vigaszával hagyva mind őket, mind családjukat –, hogy tovább erősíti azt a rendszert, amely Romániát több mint egy évtizede uralja. Melynek főszereplői azok a láthatatlan elemek, amelyek a titkosszolgálatok és a velük igen közeli viszonyt ápoló ügyészségek, valamint az ezek által „foglalkoztatott” önjelölt nemzetféltők révén egyre inkább egy olyan államot építenek – nem ritkán az ítélőszékek cinkos asszisztenciája mellett –, amelyben bárkit, bármikor törvény elé lehet citálni, sőt, koncepciós perekre emlékeztető körülmények között el is lehet ítélni, ha az érdek úgy kívánja (lásd a székely terroristák legendájának felépítését), vagy mert esetleg a „köröknek” nem tetszőt merészelt mondani, gondolni, tenni, de elég az is, ha olyasmit birtokol, ami „máshol” jobb helyen lenne.
Ezt a konstrukciót rendőrállamnak szokás nevezni, megvalósításához pedig elengedhetetlen, hogy a fő ellenséget, a jogállamot legyőzzék. Lassan temethetik is.
