A rituálé a sufniban történt. Mániás megszállottsággal szereztem be az alapanyagot. A színek és formák kiválasztásánál mindig az újdonság számított, hiszen – aki nem tett ilyent, nem tudhatja – a változatossága miatt a legkülönbözőbb szagok és illatok szabadulnak fel. Nem beszélve a lángnyelvek sokszínűségéről.
Mielőtt valaki egyszerű piromániásnak hinne, gyorsan leszögezem: akármilyen rongy égetése nem lehet ilyen érzékeket, na meg szellemi dimenziókat kielégítő rituálé. Mert szimbolikus tartalom nélkül se íze, se bűze a szeánsznak. A jelkép-tartalom: az más. Az fenséges. Mert szinte hallani a zászlóhoz tartozó himnuszt, az áhítat pedig izzik a levegőben. Még akkor is, ha egyedül, a sufniban égetem a zászlót... Ezentúl azonban nem bújok a sufniba. Kiállok eléje. Legalább nem a füst, hanem a tiszta átszellemülés csorgatja könnyemet. Hiszen ott sem lát senki, s így nem minősül közösségi izgatásnak, vagyis bűncselekménynek (ahogy azt minap a nagyváradi ügyészség megállapította). Még akkor sem, ha a piros-sárga-kék összetételű zászló füst-láng harmóniáját „tűzöm a zászlómra”.
