Volt egyszer egy szegény ember. Azt mondja egyszer csak a feleséginek:
– Édes feleségem, elviszem a lovat a vásárba s eladom.
– Hát ha úgy akarod, adjad!
– Vagy elcserélem. Meglátom, mit csinálok vele.
– Hát te tudod, hogy mit csinálsz. Amit te csinálsz, az minden jó.
Elmegyen az ember, elviszi a lovat. S ahogy megyen a vásárba, messze volt a vásár, találkozott egy emberrel; az is vitt egy tehenet. Azt mondja:
– Vásárba mész, pajtás?
– Oda megyek, el akarom adni ezt a tehenet. Akarok venni belőle lovat.
– Nana – azt mondja –, talán cserélhetnénk.
– Hát én nem bánom – azt mondja –, cseréljünk.
Úgyhogy az ember elcserélte a lovat a tehénnel.
– Úgyis örökké mondja a feleségem, hogy milyen jó lenne egy kicsi tej a háznál.
De gondolja, nem tér vissza a tehénnel: elmegyen s bénéz a vásárba. Megyen ő is az emberrel. Útközben látja, hogy egy másik ember viszen egy juhot, kötelen. Azt mondja:
– Hová mész, pajtás?
– Megyek a vásárba, el akarom adni ezt a juhot.
– Te, el kellene cseréljük evvel a tehénnel. Az én feleségem mindig mondja, hogy bár lenne juhunk, akkor lenne orda, lenne sajt meg gyapjú. El kellene cseréljük!
El is cserélte az ember szívesen, hiszen a tehén többet ért.
Na, mennek tovább a vásárba. Amint mennek, látja, hogy egy ember a hóna alatt visz egy szép libát.
– Hé, te – azt mondja –, eladni viszed azt a szép libát?
– Igen.
– El kellene cseréljük evvel a juhval. Mindig mondja az asszony, hogy milyen jó lenne a liba, itt a parton, itt a patakszélen ellegelne, s lenne tolla, meg tojna, s lenne kicsi pipe.
– Hát jó, cseréljük! – azt mondja.
Elcserélte. Vitte a libát. Amint vitte, mindjárt érkezett volna bé a városba, a vásárba, hát látta, hogy egy ember viszen egy kendermagos tyúkot.
– Hé, te, nem cseréljük el azt a tyúkot a libámmal? Az asszony mindig mondja, hogy a kendermagos tyúkok a legjobb tojók. Örökkétig haragszik, hogy nincs tojás a háznál.
– Hát cseréljünk, én nem bánom!
Hát hogyne, a liba többet ért!
Na, elcserélték. Akkor az egyik is, a másik is mennek bé a kocsmába, mert már éppen a város szélin voltak; ott volt a kocsma. Gondolja: ő is bémegyen, már a sok vásár után legalább egy pohár italt iszik. S amikor bément, hát egy zsák alma oda volt állítva az ajtóhoz. S ő nem vette észre, s eldűtötte. Odamegyen a gazdája, s reákiált, hogy hát:
– Nem ügyelsz, s nem nézel a lábod alá, eldűtötted a zsákomat!
– Há mi van a zsákodba?
– Hullóalmát viszek eladni.
– Jaj – azt mondja –, mennyiért adod? El kellene cseréljük evvel a tyúkkal. Örökké mondja az asszony, hogy sütne lepényt, meg azt meg ezt csinálna, s nincs almája.
– Hát cseréljük – azt mondja az ember, mert úgy vélte, hogy a tyúk többet ér.
Elcserélték. Mondja az ember:
– Na gyere, igyunk reája egy pohár bort.
Amint isznak, közben elmondja, hogy immár mennyi vásárt csinált az úton, hogy egy lóval indult el, s elcserélte egy tehénnel, a tehenet egy juhval, s a juhot egy libával, s a libát egy tyúkkal.
– S most veled az almával.
Meghallotta ezt három kereskedő, hogy az asztalnál ivás közben ezeket beszéli.
– Na, aztán ha hazaméssz – azt mondják –, lesz nemulass, majd a feleséged a tűzre teszen!
– Engem osztán nem, mert az asszony azt mondja, amit én teszek, az mindig jó.
– Na, azt szeretnők látni!
– Azt biza megláthatják!
Fogadtak. Fogadtak egy zacskó pénzben. De az ember azt mondta, hogy ő a bőribe fogad, mert neki pénze nincsen. Na, ment is a három kereskedő az emberrel, s még két tanú; egyik, amelyik a hullóalmát adta, s került még ott egy másik is.
Elmennek haza.
Mikor bémennek, viszi az ember a zsák almát:
– Na, feleség, eladtam a lovat. Elcseréltem egy szép tehénnel.
– Az már jó, legalább most lesz tej a háznál!
– Jajaj, várjál csak, mert aztán a tehenet is elcseréltem egy juhval.
– A már még jobb! Legalább lesz gyapjú, s lesz orda, sajt.
– Hohó, várjál csak egy kicsit, mert aztán a juhot is elcseréltem egy libával.
– Az is jó, legalább lesz toll!
– Hohó, állj csak, hogy mondjam el, mert a libát elcseréltem egy tyúkkal, kendermagossal. Aztán a tyúkot elcseréltem evvel a hullóalmával.
– Na, azt is jól tetted! Éppen máma mentem át a szomszédba a papékhoz, hogy kérjek vagy négy almát, hogy süssek valami lepényt, s nem vót még négy almája sem. Nekünk legalább most több van, mint nekiek! Jól van, kedves uram, amit te teszel, az mindig jó!
Megölelte az urát s megcsókolta.
Összenézett a három kereskedő. Ott kellett hagyják a zacskó aranyat. Hát fogadás-fogadás! Aztán elmentek haza.
Így aztán kifizetődött a ló, de az nem egy zacskó aranyat ért, fél zacskót sem. Pénzük is volt, békesség is volt. S még ma is élnek nagy békében, ha meg nem hóttak.
