Azaz véletlenül került valamibe, valójában semmi köze hozzá. A Biblia elbeszélése szerint Pilátus nem akarta bántani Jézust, de a főpapok és az összesereglett nép nyomására mégis kiadta a csőcseléknek, ő meg „mosta kezeit”, azaz elhárította magáról a felelősséget. Mégis bekerült a krédóba. Így vált híres emberré Tiberius császár júdeai helytartója, akire másként senki sem emlékezne.
János evangéliumában a nagypénteki történések leírásában Pilátus megkérdi a követelőző népet: A ti királyotokat feszítsem meg? A főpapok azt felelték: Nem királyunk van, hanem császárunk! Tehát az akkori zsidó nép szívesebben elfogadta az idegen uralmat, a római császárt, mintsem valakit, aki úgymond közülük való – mert hát nem tudhatták, hogy Isten fia. Ez sajnos nem meglepő, manapság is vannak, akik inkább vállalják, hogy idegen igazgassa őket, mint hogy egy mellettük, velük együtt felnövő, de tehetségesebb embertársuk kiemelkedjék a középszerűségből.
A nagypénteki szenvedéstörténetnek állít emléket az első magyar nyelvű vers, a 13. században keletkezett Ómagyar Mária-siralom. Mai átírásban: „Szemem könnytől árad, / és keblem bútól fárad. / Te véred hullása / én keblem alélása. / Világ világa, / virágnak virága! / Keservesen kínzatol, / vasszegekkel veretel.”
A fenti idézet is érzékelteti a nagypéntek szomorúságát. Mégis, a református egyház nagypénteket tekinti legnagyobb ünnepének, mivel kálvini felfogás szerint a megváltást már Krisztus kereszthalála meghozta. Ugyanis Jézus érettünk vállalta a kereszthalált. A lehető legnagyobb bűn, hogy megölték Isten fiát. Emellett minden más eltörpül, így megbocsátható.
Ha Isten megbocsát nekünk, mi is megbocsáthatunk embertársainknak. Bár ilyenkor, nagypénteken gondoljuk át életünket, kérjünk bocsánatot azoktól, akiket megbántottunk, és magunk is bocsássunk meg az ellenünk vétkezőknek. Hogy nemsokára húsvétkor, a feltámadás ünnepén mi is – jelképesen – feltámadjunk, és újult erővel, tiszta lélekkel éljük további életünket.