A Szent György Napok kulturális hetének kiemelt eseménye volt Udvaros Dorottya Kossuth- és Jászai Mari-díjas színésznő Majdnem valaki című lemezbemutató koncertje.
– Több mint három évtizede a valahogyan megszerzett nagylemezen huszonévesen hallgattuk (még bulikban is előfordult) itt, Sepsiszentgyörgyön is a sajátos hangvételű muzsikát. Talán már hallgatókként is kinőttünk akkor egy kicsit a magyar rock (beat) nagyjainak „torzított gitárszólóiból”, s valami bensőségesebbre vágytunk. A mostani lemezen is ez a hangulat érződik, bár a 21. század még dalcímként is megjelenik. Változott valami azóta?
– Valóban ugyanaz a hangulat lengi át a két lemezt, talán azért, mert mindkettőben Bereményi Géza csodás szövegei kelnek életre, erős történetek íródnak dalba. Amikor a második lemez dalainak nekilátott Hrutka Róbert, nem voltunk idegenek egymás számára, dolgoztunk már együtt. És ez érződik a dalokon is. A zenéje finoman követi a személyiségemet, pontosan olyan zenei világot tudott teremteni, amelyben én nagyon jól érzem magam.
– Bizonyára sokan kérdezték már, de miért kellett harminc évet várni egy új lemezre?
– Nem kellett várni (nevet). És nem akartam várni. Én egyáltalán nem akartam második lemezt, nem készültem rá, és nem kerestem a lehetőséget. Az első megjelenését a sors kegyének, ajándéknak éltem meg. Egy ihletett és nyugodt pillanatban készült. Várandós voltam, így jóval kevesebb kötelezettségem volt, mint bármikor előtte vagy utána. Tudtam teljes emberként az albumra koncentrálni. Nem éreztem azt, hogy a sikert meglovagolva, őrült tempóban gyorsan készítsünk még egy albumot. Tudtam, hogy az nem lett volna olyan. Amikor elkezdtünk Hrutka Robival és Bereményi Gézával dolgozni, fel sem merült, hogy lemez készül. Született egy dal. Aztán még egy. Amikor az ötödiknél tartottunk, mindenki elcsendesedett egy pillanatra. Akkor éreztük meg, hogy talán egy új album van születőben.
– A színészi munka egész embert követel. Hogyan fér bele az énekes-előadó, illetve lehet-e ezek közt fontossági sorrendet állítani?
– Nem akarok és nem is lehet fontossági sorrendet állítani. Az éneklés egy olyan csodás állapot, amelyben mindig jól érzem magam. A zenészek, akikkel egy színpadon állok, egytől egyig csodás emberek, rengeteg pozitív élmény ér minden egyes alkalommal, amikor koncertezünk. Nagyon sokat kapok a zenétől, azt hiszem, nem tudnék zene nélkül élni, de színház nélkül sem. Én alapvetően prózai színésznek gondolom magam továbbra is.
– A fekete-fehér billentyűkön való séta miben különbözik – ha egyáltalán különbözik – a világot jelentő deszkákon „sétálástól”?
– A fekete-fehér billentyűkön nem én sétálok, hanem fantasztikus kezű zongoristák. Dés László, majd később Galambos Zoltán. Különben is, a koncerten is azokon a bizonyos deszkákon sétálok, csak más a feladat… Egyébként alapvetően én azt gondolom, hogy bármelyik deszka lehet „világot jelentő”. Mi tesszük azzá azzal, amit odaviszünk.
– Dés László után Hrutka Róbert. Két különböző generációba tartozó zeneszerző, mégis mintha „folytatásos” lemezeket hallgatnánk. Bereményi Géza szövegei teszik ezt, vagy Udvaros Dorottya sajátos előadásmódja? Vagy az, amiről a dalok szólnak?
– Szerintem ez így mind együtt. Bereményi Géza szövegei, történetei összekötik a két korszakot, és nyilván nem lehet elvonatkoztatni attól, hogy ezek a dalok nekem készültek. Mindkét zeneszerző finoman és tűpontosan találta el, hogy én mit szeretnék és hogyan.
