Harcaink az Úz völgyében címmel Petrik Ernő százados írja le a 10-es Honvéd című tábori újság 1917-es évfolyamában az 1916-os román betörés utáni ellentámadásban a helyszínen történteket. A beszámoló utolsó előtti alcíme így szól: Honvédsírok a határnál. Az Úz vize partján, a magyar határon, a szabad magyar hant alatt hős 10-es honvédek pihennek. A sok apró kis fakereszt szentté tette nekünk ezt a drága földet. – Gondolataink odaszállnak, majd ha újra harcba szállunk, ha új diadalt látunk. A sírdombok között egyszerű felírás: „Erdély határhegyét harcolva bejárták, / S a szép Székelyföldet már szabadnak látták. / A hazai földért harcoltak itt bátran, / Hantjuk itt domborul a szabad hazában!” Nyugodjanak békében! Álmukat nem zavarja többé ágyúdörgés, a megszentelt sírokat nem tapossa többé ellenség. A vérükkel öntözött drága földet, ahol hős honvédek pihennek – az úzi szorost – magyar honvédek védik – írta egykor a százados.
A feliratot Sassy Csaba az említett tábori újság harctéri szerkesztője, versfaragó szerezte. A Miskolcon 1930-ban kiadott Hét ország frontján című tábori naplójában így ír az 1916. október 18-i temetésről: Amíg Pojana Uzului előtt folytak a harcok, ezredparancsnokságunk az Úz melletti csendőrlaktanyában töltött pár éjszakát, a Kőkert mellett. Szomorú emlékű hely. Nap nap után hozták le a hegyekből ide halottainkat. Két temetőparcellát töltöttünk meg velük.
Fel is sorolja nevüket. Folytatja: Lefektettük őket sorba, az arcukra fenyőgallyat terítettünk szemfedél helyett, és a temetésükön Subik Károly tábori lelkészünk mondott megindító gyászbeszédet. A sírokra fakereszteket, a két parcella közé hatalmas keresztet állítottak: magas fenyőszálra egy meggyalult deszkát szögeztek fel, melyen beégetve ott barnállott a katona előbb idézett sírverse.
1917-ben osztrák-magyar katonai temetőt létesítettek Úzvölgyében. Ezt 1994 után a közigazgatási tulajdonos csíkszentmártoni önkormányzat Magyarország honvédelmi minisztériumának hozzájárulásával, valamint civil szervezetek és magánszemélyek adományaiból fokozatosan felújította.
Aztán rejtélyes úton a területet állítólag átjátszották a Bákó megyei Dormánfalvának, s hirtelen, éppen csak nem az éj leple alatt, kinőtt a földből félszáz román betonkereszt és egy hatalmas kelta kereszt, melyet ortodox keresztként írnak le. Mellékesen a kelta kereszt a szélsőséges Új Jobboldal jelképe. Most meg azzal igyekeznek megtölteni a román sajtót, hogy a magyarok nem akarják engedni, hogy a nemzetközi temetőben rendezzék a román parcellát. 1926–1927-ben a romániai kegyeleti társaság temetőtervet készített, s állításuk szerint nemzetközi hősi temetőt alakított ki, ám az általuk említett temetőnek nincs nyoma.
Tavaly megadatott, hogy a franciaországi Arras környékén, ahol kegyetlen harcok dúltak, több hősi temetőt tekinthessek meg. Több nemzetét. Jól megfértek egymás mellett, s mindenik rendezett volt. Nem túrta ki egyik a másikat, a győző a vesztest, nem építkezett rá a másikra, nem fészkelte bele magát a máséba. Leginkább a kanadai temetőt és emlékművet csodáltam meg. Főleg azt, mert rengeteg kanadai kereste fel. Mert őseik sírjai ott domborulnak – s Petőfivel szólva, ott az unokák leborulnak…
S ehhez képest mi van itthon? Mi ez az agresszió egy 21. századi európai uniós országban?! Miért nem fértek el a román emlékjelek ott, ahol valójában nyugszanak a román katonák? Miért kellett elfoglalni egy magyar hősi temetőt? Elképesztő, mi történik!
A Sepsiszentgyörgyön kiadott Székely Nép 1915. november 27-i számában írta Ádám Anna: „Ezt is, azt is felsőbb parancsra kergetik halálba, s egyiknek úgy, mint a másiknak az a kötelessége, hogy pusztítsák az előtte állót. Nem a katona a bűnös, hanem a kor, a rendszer. A katonára emberséggel nézzen mindenki, akármelyik nemzetből szakadt idegenbe.”
Az Osztrák–Magyar Monarchia hadseregében 1917. július 30-i keltezéssel kiadott körrendelet hangsúlyozta: a legszentebb hazafiúi kötelességük teljesítése közben áldozatul esett hősök, legyenek azok saját fiaink, szövetségeseink, avagy ellenségeink, a hozzájuk méltó eltemetésre, sírjaik megjelölésére és állandó gondozásra érdemesek.
Most, több mint száz évvel később a genfi egyezményt, ráadásul a Románia és Magyarország közötti megállapodást semmibe véve dölyfösen kegyeletsértésre vetemednek.
Az egy évtizeddel ezelőtti államközi egyezményben leszögezik: a szerződő felek kölcsönösen biztosítják a magyar állam területén található román hadisírok és háborús emlékművek, illetve a román állam területén található magyar hadisírok és háborús emlékművek megőrzését és a háborús elesettek örök nyugalomhoz való jogát.
Ezt kívánjuk: örök nyugalmat mindenkinek!