Szomorú tény, hogy az alkoholizmus kialakulása és lefolyása évekig eltart, s az megviseli mind az egyént, mind a közvetlen környezetét. Családtagok sokasága szenved együtt az alkoholista szülővel, házastárssal vagy gyermekkel, baráti és szakmai kapcsolatok kerülnek egyre elviselhetetlenebb állapotba, hogy lassan végleg leépüljenek, megszűnjenek.

Az Egészségügyi Világszervezet által nemrég közzétett adatok szerint világviszonylatban Európában fogyasztják a legtöbb alkoholt. Vezető helyen a keleti tömb államai állnak, Románia az ötödik, Magyarország a nyolcadik helyen. A vizsgálódás eredménye nemcsak a felnőttekre vonatkozik, hanem  serdülőkre is, pontosabban a 15 éven felüliekre. Aggasztó méreteket ölt már e korosztálytól kezdődően nemcsak a kábítószer-, hanem az alkoholfogyasztás is. A világszervezet a kelet-európai államokban a mértéktelen alkoholfogyasztást jelöli meg annak okául, hogy évente a halálesetek 15 százaléka következik be szív-érrendszeri betegségek, rák, májcirrózis és különböző balesetek eredményeképpen, és felelőssé teszi ezen államokat, mert nem akarják észrevenni és felmérni annak a súlyos jelenségnek a következményeit, amit alkoholizmusnak nevezünk.

Ha csak Erdélyre és annak szűkebb régiójára, Székelyföldre gondolok, vajon mi a helyzet? Legalább annyira aggasztó itt is, mint a többi régióban. Néhány éves tapasztalatom alapján elmondhatom, hogy mi sem állunk jobban. Az állam támogatása gyenge, néhány egyházi és civil szervezeten kívül mást nem érdekel a téma. Ráadásul majdnem annyira tabutémának tartják a  szenvedélybetegséget, mint a szexualitást. Nem merünk, félünk, de leginkább szégyellünk róla beszélni. Miért? Talán a szenvedélybetegség nem betegség? Az alkoholista nem beteg, csak egy részeg, akit ki lehet, ki kell közösíteni, mert rombolja a társadalmat? Valószínűnek tartom, hogy legalább egy ilyen embert mindenki ismer. Az is igaz, hogy nehezen kezelhetők, egyeseket reménytelen eseteknek tartunk, és az is igaz, hogy legtöbb esetben tehetetlenek vagyunk.

De mit tudunk róluk? Hogyan kerültek ide, mi késztette őket ilyen életmódra? Szabadon választották-e, vagy csak egyszerűen elsodorta őket az ár? Vajon tényleg el kell ítélni, meg kell címkézni őket? Jómagam több száz alkoholistával találkoztam, akik között egyaránt vannak férfiak és nők is, és már sokakat ismerek, akik látszólag reménytelen testi és szellemi állapotból épültek fel. És életük megváltozott.

A fentiekben néhány kérdést fogalmaztam meg csak, melyekre én is keresem a választ nap mint nap. Nem fogok szakmai eszmefuttatásokba belemenni, az elkövetkezőkben azt szeretném megírni, hogy nincs reménytelen eset, hogy senkiről sem mondott le a jó Isten. Remélem, annyira meggyőzőek lesznek a példák, hogy egyéb bizonygatásra nem is lesz szükség. Remélem, hogy a tapasztalatok sokasága és megosztása segíteni fog az alkoholisták megértésében.

Kozma Ferenc lelki gondozó,
a Bonus Pastor Alapítvány ­munkatársa
(telefon: 0757 489 778)