Minden gyereknek megvan a maga rigolyája. Dani azt szereti, ha szorosra van bekötve a cipője. Zsófi azt, ha a sorban mindig ő az első. Györgyi csak a kengurujával szeret aludni, és ha véletlenül otthon felejti, az anyukájának haza kell szaladnia érte, mert különben egész nap nyafog miatta.
De a legtöbb vacakolás mégis az evés körül van. Senki nem szereti megenni a kenyér héját, ha pedig olyan étel kerül az asztalra, amit nem ismernek, hozzá se érnek, az orrukat facsargatják. És amióta Lea kijelentette, hogy a tojáslevesben, amit addig megevett, bogarak vannak, a gyerekek meg sem kóstolják. Az óvó néni hiába mondja, hogy a kenyér héjától erősödnek a fogak, hogy mindent először meg kell kóstolni, és csak azután mondjuk rá, hogy nem szeretem, és a tojáslevesben pedig nem bogarak, hanem köménymag van.
Bezzeg a tejbegríz az utolsó cseppig, a vajas kenyér – persze a héja kivételével – az utolsó morzsáig elfogy! A dadus néni mindig morog, amikor a gyermekek kiszaladgálnak a konyhába, hogy ők a körözöttes vagy a szilvalekváros kenyeret nem szeretik, legyen szíves, kenjen nekik vajasat.
– Nem lehet csak vajas kenyéren élni, úgy nem szeretem, hogy folyton válogattok! – mondja, de mivel azt sem szereti, ha a gyerekek éhesen maradnak, már vajazza is a következő adagot.
Egyedül Peti étvágyával nincs baj, ő mindent megeszik, amit elé raknak. Csak hát Peti érzékeny a tojásra, nem azt eszi, amit a többi gyerek. Nem mondhatja az óvó néni, hogy „Nézzétek Petit, ő ezt is, meg azt is megette!”, mert a gyerekek úgyis azt válaszolnák, hogy „Persze, hogy megette, mert az övé finom volt”. Ezért valami más furfangot kellett kitalálni.
Ma reggel, amikor Lea, Dorci és Maja az asztalhoz ültek, hogy a nagy babázás után igyanak egy bögre citromos teát, az óvó néni melléjük telepedett. Elvett a tálcáról egy szelet tejfölös–túrós kenyeret, és késsel hat egyforma darabkára vágta. Aztán a hat egyforma darabkát addig rakosgatta a tányérján, amíg pont úgy nem álltak, mint a dobókocka hatos oldalán a pöttyök. Akkor bekapott egyet, és megint áttologatta a falatokat. Most a tányéron levő falatkák a dobókocka ötös oldalához hasonlítottak.
A lányok szürcsölgették a forró teát, közben pedig az óvó nénit figyelték.
– Mit csinálsz? – érdeklődött Maja.
– Dobókockásat játszom – felelte az óvó néni, és megint bekapott egyet a kenyérből, de hogy a négyes megmaradjon, a maradékot érintetlenül hagyta. – Ha akarjátok, ti is kipróbálhatjátok! – vetette oda a lányoknak csak úgy mellékesen.
Maja felugrott a székről, és a tálcához lépett. Nézegette a tejfölös túróval megkent kenyereket, először nem is tudta, melyiket válassza. Aztán kivette a legnagyobbat, leült az óvó néni mellé, és odanyújtotta a tányérját: – Légyszi vágd fel nekem is!
– Inkább odaadom a kést, te is fel tudod vágni! Csak arra ügyelj, hogy a végén hat darabkád legyen – válaszolta az óvó néni.
Maja fűrészelni kezdte a késsel a kenyeret. A tejfölös túró folyton az ujjaira ragadt, de nem törődött vele, gyorsan lenyalta, és már szeletelt is tovább.
Nem sok idő kellett, hogy a többiek is köréjük gyűljenek. Amíg Maja a késsel vesződött, ők mögötte álltak és szurkoltak. Aztán amikor majszolta a falatokat, vele együtt számoltak, és amikor már bekapta az egyest is, szaladtak a tálcához, hogy ki ne maradjanak a dobókockás játékból.
Csak Lea ült még mindig a teája felett, előtte még nem volt tányér.
– Te nem próbálod ki a dobókockás játékot? – kérdezte tőle az óvó néni.
Lea fintorogva nézett a kenyérre. Aztán rámutatott: – Mi ez rajta?
– Ez? – húzta fel a szemöldökét az óvó néni – Ez... macskafarka pástétom! – válaszolta.
Lea nagyot nevetett, aztán ő is vett egyet, de amikor az ujjára ragadt a tejfölös túró, és megnyalta a nyelve hegyével, határozottan kijelentette, hogy ő ezt nem szereti, és kiszaladt a dadus nénihez vajas kenyérért.
