Véle volt a szerencse, mert valamit értett románul, vagy tán egészen az volt. A főhadnagyocskán látszott a gyermekszoba, nemcsak azért, mert elkergette, csúnyán (?) legorombította a „rulettezőket”, hanem lehajolt, s megsimogatta anyám haját, s azt mondta: „trebell”. A besszaráb megnézte a papírokat, váltott néhány szót románul apámmal-anyámmal (a családból senki sem tudott egy kukkot ezen a nyelven, csak valamicskét édesapám, más nyelvet még annyira sem), váltott néhány orosz szót a főhadnaggyal, az elővett az oldaltáskájából egy füzetet, valamit írt, majd kitépte a lapot, s odaadta apámnak: „Igyi damoj!” – Mit mondott? Cse á szpusz? – Merge akaszö – tolmácsolta a családnak a menetlevél értelmét a Pruton túli hadfi.

– Szpásziba! – bukkant ki az addig egy kukkot sem ejtő Salamon nagyapámból a hála és köszönet, a társaság nem kis, kényszeredett derültségére.
– Te Laci, te Laci – csóválta fejét nagymama –, hol volt eddig az orosztudásod? – gyaníthatóan arra a nagy orosz télre célozva, amelyben talán fogolyként eltöltött egy-két évet még az első világégéskor.
– Az ejsze nem es volt, s ejszen ezután sem lesz, te Juliska – mondta nagyapám, s jót húzott a szovjetektől megmenekült pálinkásüvegből az ijedtségre.
Juliska pedig elhallgatta Laci válaszát. Mit is szólhatott volna az ő bolondos emberéhez, aki most is a pálinkába kapaszkodván a legegyszerűbb s legrövidebb útját választotta a menekülésnek: – Menjünk haza minél hamarabb. – Ő csak sejthette, milyen lehet a menekülők útját végigjárni. Nagymama viszont tudta, nagyon is tudta. Még harminc éve sincs, mikor augusztus végén az addig „…barátságos magatartást színlelő ellenség meglepetésszerű betörése és nyomban való tüzelése határszéli lakosainkat az ágyból riasztotta fel és kényszerítette pánikszerű menekülésre. […] hol szekéren, hol gyalog, keserves vándorútjára kelni. Ekkor már a vasúti közlekedés megszűnt, és a katonai hatóság úgyszólva hajtott ki… […] A hatvan évhez közeledő életemben megközelítőleg sem éreztem soha olyan lehangoltságot, levertséget és megszégyenülést… Könnytelt szemekkel haladtam a már kihalt és néptelenné vált város között, és midőn kiértem az Udvarhely felé vezető és szabad térségen átvonuló állami útra, fájdalmam és keservem tetőpontra hágott. Szívetrázó volt azon kínos vergődés, melyet a hadba nem vonult öreg és kevésbé munkabíró férfiak, valamint gyönge nők…” – meséltettem nagyanyám helyett Fejér Sándor alispánnal, aki épp olyan szenvedő alanya volt a románok tizenhatos betörésének, mint az én kicsi nagyanyám. Együtt menekültek, ott gyúródtak az udvarhelyi úton. Az alispán nem tudom, kikkel, mivel és meddig, de nagyanyám talán a szekér elé befogott két szürke marhával, talán gyalog, a hátán lévő batyuval, kezén a két gyermekkel, a kilencéves Erzsikével és a hétéves Imrével, nagynénémmel és apámmal gyalog indult át a Hargitán, s Hajdúszoboszlóig jutott.

*

„Jött a rémséges hír: menekülni kell – olvasom a delnei parókia Domus Históriájában a hozzánk közelebb álló, családunk helyzetéről is valamivel többet eláruló leírást, Felcser Miklós plébános úr beszámolóját. – A hatóság felkérésére 1916. augusztus hó 28-án kihirdettük a szószékről, hogy aki a menekülést hirdeti, el fog záratni. Sajnos a rémhír megvalósult. 1916. aug. 29-én a románok átlépték a magyar határt, s mindenkinek menekülni kellett. Hajnalban kidobolták a menekülést. Csak pár napra kell menni a Hargitára! Iszonyú sírás, rívás, kétségbeesés, bizonytalanság, fejvesztettség. Menni kell biztosan. Kezdődött a nagy pakolás, csomagolás. Ki lószekéren, ki marhaszekéren, ki gyalog, ki hogy tudott. Megindult az első szekér, utána sok száz, sőt sok százezer. Nagy nehezen indultam neki lovaimmal, míg kevés összecsomagolt holmimat teheneim hozták. Az egyházi kötvényeimet magammal vittem, míg az anyakönyveket, fontos iratokat, monstranciákat, kelyheket a Szent János-templom kriptájában rejtettem el. Elbúcsúztam a templomtól, s így útnak indultam, itthagyva mindent. Sertéseim 8 db, majorság, gabonásom tele gabonával, csűröm tele takarmánnyal, hisz az 1916. évben rendkívül bő áldást adott az Isten. Csíkszeredáig még csak el tudtam menni, de azután Isten tudja, minő életveszélyben forogtunk.

Rengeteg szekérsor, csordaállatok, sertések, juhnyájak, emberek stb., stb. Egész éjjel mentünk, míg hajnalban Kápolnásfaluba értünk.

Kápolnásfaluban találkoztam híveimmel, s ők mondják, hogy mindenki eljött, csak 17-en maradtak Delnén, és Pálfalván 15-en. Inkább öregek. Megkíséreltük a vissza­jövést, de a csendőrség a Tolvajoson túl nem engedett. Mihelyt a falu csendes lett, elkezdődött a lopás, kutatás, lakásfeltörés, részint az itthonmaradtak, részint a cseh [?] katonák részéről. Kápolnásfaluban már idegenek lettünk, s így tovább kellett menni… Felbomlott minden rend és minden isteni és emberi törvény. Sok ember alig tudott haladni 2 kis barmával, és mégis ment és lopott és rabolt mindenhol. A hosszú, fárasztó úton nagyon sok állat elhullott… Úton-útszélen, mezőkön, sőt sáncban is kellett hálni… Kolozsváron lovaimat eladtam, s vonatra ültem, és Hajdúböszörménybe érkeztem. Delnei és pálfalvi híveim 13 vármegyében voltak elhelyezve. Sok helyen szívesen fogadták, de bizony az Alföld híres népe csúfolkodott. Hitetlen alföldi néptől sok rosszat tanultak híveim. Lenéztek, megvetettek, hatósági intézkedések nélkül még csak szállást sem akartak adni.”

Szegény kicsi nagyanyám, vajon hogyan menekült? S vajon hogyan jött vissza, szekérrel, a marhákkal-e vagy gyalog, talán vonaton? Nem emlékszem ezekre a meséire, csak annyira, hogy Szoboszlón jó emberek fogadták be, de nyolcéves édesapámat egy ölnyi rőzse miatt meg akarták verni az ottani gyermekek.

S lám, Kápolnásfalu újból bejön a képbe, mintha az a történelemfilozófiai tapasztalat igazolódna, hogy a történelem időről időre megismétli önmagát. A családi legendárium reminiszcenciái szerint szinte nem is lehet szétválasztani a dolgokat, akár rá is lehetne kérdezni: akkor most melyik menekülésről beszélünk? Ez a kérdés hangzott el többször is családi anekdotázás közben, amely által ezek a bizarrnak tűnő események a gyermeki lélekben épp úgy összekavarodtak, mint az egyre öregedő emlékezőkben. A legépületesebbek számomra anyám ferences nagybátyjának, a kilencven évéhez közeledő Páter Szőcs Izidornak a visszaemlékezései voltak, akit már tudatosan próbáltam emlékeiről faggatni.

– Meséljen a menekülésről, Dori bácsi!
– Melyikről?
– Az első világháborúsról.
– Az elejiről vagy a végiről?
– Miért? Több is volt?
– Volt.
– Mikor menekült először?
– Tizenhatban, amikor bétörtek a románok.
– Honnan hová menekült?
– Esztelnektől Kolozsvárig.
– A végin?
– Akkor es Esztelnekről. Zalaegerszegig.
– Mivel menekült?
– Mikor?
– Tizenhatban.
– Pár lovat béfogtam az egészvágás szekérbe, s úgy.
– Meddig ment első nap?
– Mikor?
– Tizenhatban.
– Csíksomlyóig. Ott felpakoltuk az értékesebb holmit, s a hátramaradt barátokkal együtt irány a Hargita.
– Milyen útvonalon haladtak?
– Mikor?
– Tizenhatban.
– Rendháztól rendházig. Mikháza, Vásárhely, Kolozsvár.
– A háború végin?
– Melyik háború végin?
– Az első végin.
– Akkor még tovább mentünk, Dés, Kaplony felé.
– Negyvennégyben?
– Akkor es Zalaegerszegig.
– Mivel?
– Mivel muszáj volt.
– Akkor is a lovakkal?
– Mikor?
– Negyvennégyben.
– Akkor két szürke volt.
– Tizenhatban?
– Mi?
– Akkor milyen lovai voltak?
– Két pej. De lehet, hogy szürkék. Ejsze sárgák voltak. Ki tudja?
– Mikor érte utol a front?
– Mikor?
– Mondjuk negyvennégyben.
– A front, a háború mindig utolér.

Ha nem is fegyvereivel, de a nyomorával s a kebelünkből valóak hitványságai mindenképp utolérnek. Lám, mit ír Felcser Miklós plébános az Úrnak 1917-es esztendejében: „Október 20-án a belügyminiszter nyílt paranccsal visszaküldött. 18-an jöttünk egy külön kocsiban Csík felé. Udvarhelyig vonaton, onnan katonai autón Szeredába. Micsoda látvány! Szereda legszebb utcája leégve. Sehol civil, csak katonaság. Korán reggel jöttem Csíkdelnére. Minden lakás és udvar elfoglalva. Több trén csoport volt a faluban elhelyezve [német–osztrák csapatok voltak]. Lakásom teljesen kifosztva, kirabolva, összetörve. Gabonám, takarmányom, fám elszállítva. Alig akartak a lakásba beengedni. Istennek hála, égetés nem volt. Kerítések eltüzelve. Szomorú dolog, hogy nem annyira az ellenség pusztított, mint kik hon maradtak – kevés kivétellel. Időközben a nagy erdőről is jöttek vissza, kik szomorú napokat éltek, mikor az ellenség menekült. Székelyek állottak be önként árulónak. Megkapták méltó jutalmukat, mert nyom nélkül eltűntek… Megjártam minden házat, minden udvart. Mondhatom, sok helyen bőven maradt, volt a csűrben gabona, takarmány, melyet időközben lelkiismeretlen emberek eladtak saját zsebükre úgy, hogy mire híveim hazakerültek, minden üres lett. Jöttek vonaton és jöttek saját megőrzött marháikkal. Voltak olyanok, akik látták, hogy kezdnek visszajönni, az ellopott ruhákat égő kemencébe dobták és megsemmisítették. Gyalázat! Neveket nem említek, hisz úgyis mindenkinek a szívébe bele vannak vésve.”

Vajon nagymama kiknek a neveit véste a szívébe? Mi maradt a Pálfalva 12. szám alatti házban, csűrben, udvaron? A legfájdalmasabb lehet, amikor a jonhombeli ember az ellenségnél is gyalázatosabb.

(folytatjuk)