Mindannyian sokféle képességgel érkezünk, amelyeket vagy időben felfedezünk és használunk, jó esetben fejlesztünk, vagy különösebben nem foglalkozunk velük, esetleg nem tartjuk fontosnak vagy szükségesnek az utunkon. Szóval, képességeket mindannyiunknak osztanak, ez alól senki sem kivétel. A fogyatékkal élők sem, sőt! És itt bicsaklik meg számomra kicsit az a szó, fogalom, hogy fogyatékos. Meg az, hogy mit is jelent az ezzel járó „hatékony társadalmi szerepvállalás’’. Sok évvel ezelőtt figyeltem fel főként szellemileg sérült fiatalok magyarországi csoportjára, akikkel komoly színházi szakemberek foglalkoztak. Improvizációs gyakorlataikat volt alkalmam látni felvételről, profi színészeket megszégyenítő érzékenységgel, jelenléttel, kreativitással, gyermeki kíváncsisággal, tisztasággal csináltak mindent. Azóta sok idő eltelt, és ma hivatásos színházként járják a világot, fesztiválmeghívásaik vannak. Ők a Baltazár Színház. Láttam előadásukat, izgalmas, hiteles, igaz volt. Maradandó élmény.

Mint ahogy az volt minap egy szabadtéri koncert, amelyet véletlenül hallhattam. Hál’ istennek épp arra jártam, és ott ragadtam. A zene cövekelt le, és rögtön utána a látvány. A színpadon tíz fura ember. Nők, férfiak, többnyire fiatalok, egy kivétellel. Az idős férfi mikrofonnal a kezében jobbra-balra dülöngélt. Sejtettem, hogy énekelni fog, de azt nem, hogy amikor bekapcsolódik, egyszer csak elszáll a színpadról, továbbra is ugyanabban a csendes dülöngélésben, amelyből nem tágított negyven percen át. A tangóharmonikás lánynak csak a tekintetét láttam az előrehulló haja mögül. Nagyon mélyről nézett valahová, miközben úgy jártak az ujjai a hangszeren, hogy követni is alig lehetett. Ő sem nagyon mozdult a helyéről. Ellentétben a szólistalánnyal, aki szerintem most is táncol valahol, miközben remekül énekel. A harmadik lány is felpattant énekelni, táncolni a hangszere mögül. Egytől egyig remek zenészek, énekesek mind a tízen. Nem a „fogyatékosoknak” kijáró megértésből hallgattam, figyeltem őket, maradtam ott. Mint ahogyan az arra járó igen sokféle ember sem. Nem láttam gúnyos mosolyt, elnéző tekintetet, csak kíváncsiságot. Zenélni, azt hiszem, csak örömből, örömmel lehet. De ezekben az emberekben valahogy sokkal elemibb volt az öröm. Biztosan a tangóharmonikás lányban és az idős énekesben is, csak valamiért nem mozdultak ki a biztonságos helyükről, ahonnan aztán szabadon el lehet szállni.

Az elmúlt napokban több izgalmas, jó dolog történt a városban, időben fel is lehetett készülni, tervezgetni, de ezek az emberek elkerülték a figyelmemet. Pedig természetesen nem véletlenül voltak itt. Most csak azt bánom, hogy nem volt bátorságom odamenni hozzájuk és beszélgetni velük. Nem is tudom, miért. Mint utóbb megtudtam, ők is járják a világot, hollandok, a nevük All Star Band.

Mondjuk gyakran, hogy az élet kompenzál. Hogy amit nem ad meg vagy elvesz, behozza máshol, másként. Nem tudom, hogyan van ez igazából, de jó látni, megélni, hogy a „másság” is teljesen rendben van. Hogy az élethez való jog, a benne megtalált hely és főként az életöröm nem valamiféle sorba rendeződés függvénye. Legyen szó akár „fogyatékosságról”.

De jó, hogy mindenféle képességgel érkezünk! De jó, hogy épp arra jártam!