Az első világháború első magyar halottját ezen a helyen 1917 októberében hantolták el a mai hadi temető valamelyik sarkában. Azután a halottak száma egyre csak nőtt, a sírhantok szaporodtak. A temetőt – ahova idővel úzvölgyi csángó lakosok is kerültek – 77 éven át a telep és a szomszédos magyar falvak lakói, a közeli területek tulajdonosai gondozták. 1944 nyarán az Úz völgyében állomásozott a 11. székely határőr-alakulat is (édesapám is ott szolgált). Augusztus 26-án, három nappal Románia átállása után jött a villámcsapás: román civilek útmutatásával betörtek a muszkák, és a nem várt háromnapos csatában több százan estek el. Az én falumból két katona vesztette életét, egy harmadik pedig súlyos tüdőgyulladást kapott. Azóta augusztus 26-a a magyar föld meggyalázásának évfordulója. Fél évszázad után, 1994-ben (Sylvester Lajos szorgalmazására) új emlékmű került a temetőkertbe: az Úz-patakából kiemelt hatalmas, házikenyér formájú gránittömb, ahova a következő évfordulókon egyre többen zarándokoltak el – itthonról és az anyaországból – kegyeletüket leróni a haza védelmében elhunytak előtt.

Emlékezetes számomra a 2014. augusztus 26-ai látogatásunk. Azokban az években többször is Dormánfalva felől mentünk fel, mert Csíkszentmártonból többnyire járhatatlan volt az út. Kialakult ennek is a rendje: Dormánfalva után egy kis kanyarban mindig megálltunk falatozni, levegőzni, a Szent István-i ezeréves határnál pedig fényképeket készíteni a hajdani vámház előtt. Ez volt a határállomás Moldva és Erdély között... Úzvölgyéhez érve jobbra fent egy szép kis kápolna fogadott, ahol az újabb időkben még esküvőket is tartottak. Ezt körüljártuk, és csak azután mentünk a temetőbe, ahol az első és második világháborúban elesett magyar, német és osztrák katonák pihennek. A kőtömb, a sok kis kopjafa – az egyiken az olvasható, hogy „Itt védte hazáját 40 szentivánlaborfalvi székely határőr” – és a 600 fakereszt kertjében megtartott istentisztelet, koszorúzás, ének és vers után a himnuszok hangzottak fel. Ezután szétoszlottak a jelenlevők, ki-ki a saját programja szerint indult hazafelé. Egy kis pihenő után mi is ezt tettük. Ismét megálltunk az egykori vámháznál, amely azonban már nem volt a helyén, faanyagának hamvait az út menti sáncban, a megperzselt fűben találtuk meg, téglafalát belökve a másik oldalon...

Most pedig, nem egészen öt év után bekövetkezett a 2014-ben elkezdett mű befejezése, a bekerített, székely kapuval ellátott, hősök falával körülvett, rendezett magyar hadi temetőt feltörték, és a fakeresztek helyére 52+1 névtelen betonkeresztet állítottak Dormánfalva vezetői. Ez olyan gyalázatos tett, ami párját ritkítja a történelemben, ezt nem hagyhatjuk annyiban! A románok sem az „aranykorban”, sem az 1989-es álforradalom után nem törődtek az itt elesettekkel, de most hirtelen feléledt bennük valami – és nem a kegyelet! Az eltelt száz esztendő elég kellett volna legyen ahhoz, hogy éltünkben-holtunkban megadják a tiszteletet nekünk, még akkor is, ha a történelem kényszere nem is egyszer egymás ellen fordította fegyvereinket.

N. Kányádi Mihály, ­Szentivánlaborfalva

Imádkoztam a hősökért

Idősek lévén, több társammal együtt nem tudtam részt venni vasárnap az úzvölgyi magyar katonai temető védelmében szervezett eseményen, ezért itthon közösen imádkoztunk, és arra kértük a jó Istent, adjon békés nyugodalmat és áldást minden hős magyar katonának, akik ott harcoltak és életüket áldozták a magyar hazáért.

Kovács Mária ny. tanítónő, Kézdivásárhely