Később, úgy két évtized múltán így is sok lesz a nevek miatti zűrzavar, az egész zászlóaljat röhögtető nyelvtörésekre kényszeríti a Ferencz Salamon István Imre kinyökögése az Appelplatzon névsort olvasó román őrmestert.

A háborús nagy hasznot, az unoka mellett, a nagyapa továbbra is a kocsmában látja, amely, a menekülés napjait kivéve, talán sohasem volt zárva, csupán a helyszín változott: az 1800-as évek elején épült ősi családi ház első szobájából felköltöztették a központba, a közbirtokosság székházába, ahol az ivó mögött a fiataloknak egy szoba-kamrányi lakás is jutott. Nem kellett tehát apósokkal, anyósokkal vesződni, alkalmazkodni, élhette a kicsi, fiatal család a saját életét. Itt születtem tehát 1944. karácsony másodnapján. Most a polgármesteri hivatal székel az épületben, s születésem szobája pedig nem más, mint a mindenkori polgármester (régebb: párttitkár) irodája.

Hanem a kocsmával, amelynek megnyitására – de pontosabb, ha azt mondjuk, hogy további működtetésére – sürgősen, már 1945. március 2-án beadják az akkori főispánhoz a kérelmet, nemcsak a helyszíncsere miatt, de működtetése szerint is változnak a dolgok, amit az is megerősít, hogy a kérvényezésen jól kivehetően az édesapám ismerős kézírását vélem felfedezni a nagyapám helyetti szignóban.

Nagyapám, aki a kicsi magyar világban hadirokkanti minőségben lett jogos a korlátlan italmérésre, most jobbára csak a nevét adja a vállalkozáshoz, a kocsmát igazán édesanyám működteti, két szoptatás között ő áll a söntés mögött, méri a fél deci pálinkákat, a meszely borokat. Próbálta volna csak valaki azt mondani Salamon F. Lászlónak, hogy a kocsma nem az övé! Ezt ő erélyesen kikérte magának, leginkább azzal, hogy a kötekedőt gyorsan megtisztelte egy féldecivel. Tulajdonosi minőségét azzal is hangsúlyozhatta, hogy a kellettnél többet ült a kocsmában, a mesék szerint sokszor egész napokat, vasárnapokat töltött ott, kártyáztak, de ittak is, az angyalát. A kocsma tulajdonképpen csak az ő számára jelentett korlátlan italmérést. Kocsmatulajdonosi minőségét látszik igazolni egy negyvenes évekbeli „hitelkönyv” is, amelybe édesanyám a hitelre ivókat jegyezte. Az „apósom” címszó alatt oldalnyit tesznek ki a deci pálinkák, a liter borok, amelyekből egy sincs áthúzva, ellentétben a többi lap hitelezőivel, ami azt a gyanúnkat erősíti, hogy Laci nagytata sohasem törlesztette hiteleit, hiszen egyetlen tétel sincs kipipálva. Erre a füzetben nem sok példa akad, még csak egyedül anyám testvérbátyjának rubrikái maradtak kipipálatlanul.

Nem sok hasznot hajthatott tehát az a kocsma, legfennebb némi biztonságot azokra az időszakokra, amikor építőmester édesapámnak nem volt megrendelése. Ezek általában a téli hónapokra estek, bár ekkor is volt teendő: ekkor készítette a tervrajzokat. A tavasz, nyár, ősz az építésé volt. Ritkán volt holtidő, mert környékszerte híres építőnek számított, de a háború végi átmeneti időben azért nem lehetett dübörgőnek nevezni az építkezési kedvet. Édesapám ekkor is megkereste a munkát. Bizonyára a kocsma mint közösségi tér lehetett a helye azoknak a beszélgetéseknek is, amelyekben jobbára az iparosokkal arról tusakodtak, hogy a templom építését be kellene fejezni. Sokáig nem is töprengtek ezen: a templomot meg kell építeni, és kész! 1945 augusztusában nyitják meg azt a kemény táblájú nagy füzetet, amelynek első oldalán Bartis József pap bácsi gyöngybetűivel írva megerősítik a faluközösség elhatározását a szentegyház ügyében. Kellett lenni valamiféle őrültségnek azokban a férfiakban, valami kiirthatatlan optimizmus a székelység további sorsával kapcsolatban, ha abban az eltetvesedett világban, amely alig fejezte be a háborút, ilyen lehetetlennek tűnő dologra szövetkeztek. – Azok voltak, azok – emlékezett idők teltén édesanyám –, de a legnagyobb bolond apátok volt. De igaza volt, amikor azt mondta, hogy templom nélkül, Isten nélkül nem falu a falu, csak a leghitványabb falvaknak nincsen temploma. Lehet, hogy András, a pap öccse is rakta a tüzet, biztatta a templomépítésre. Szülőfalum Csíkdelnével alkot közös egyházmegyét. Régebb, a 18. század végéig hozzájuk tartozott Csíkcsicsó is, de épp Zöld Péter parochus idejében különválik, aki azt írja a Domus Historiában, hogy egy koldustarisznyából kettőt csináltak. A közös szentegyház, a Keresztelő Szent János tiszteletére szentelt Árpád-kori, félig gótikus, félig román kori templom kint áll a mező közepén, talán a Csíki-medence földrajzi központjában, a Torda völgye mellett. A mondák szerint itt egy Tordafalva nevű falu volt, amelyet valamelyik 16. századi tatárjárás alkalmával porig égettek. Állítólag innen menekültek el, s alapították a jelenlegi helyre szülőfalumat Csíkpálfalva lakói. A régészek szerint Tordafalva létére nincs semmi bizonyíték, nem találtak semmilyen leletet, ami ezt a hiedelmet alátámasztaná.