Nem baj, ha süllyed a hajó, csak a politikailag korrekt mosoly le ne száradjon a civilizált európai főarcokról.

A vízbe fulladásra ítélt utasoknak egyszerűbb volt a Titanic fedélzetén keringőzni, miközben a hajó jéghegynek szaladt, kettétört és elkerülhetetlenül a tenger fenekére süllyedt, mint elfogadni a valóságot. Mint férfiasan szembenézni azzal a lehetőséggel, hogy jeges vizeken átvezető útjukon velük együtt süllyed a Föld legsötétebb mélységeibe egy addig elpusztíthatatlanként hirdetett hajó.

Nagyjából ilyennek tűnnek a dragnióta rezsim, a PSD fejeseinek és egyre apadó táboruk állítólagos „eredményei”. Elpusztíthatatlannak. A peszedés hatalom propagandistái fáradhatatlanul dicsőítik a bér- és nyugdíjemeléseket. Egyebet viszont kitartóan elhallgatnak, letagadnak, kozmetikáznak. Például azt, hogy az emelések csak papíron lenyűgözőek. Alig javítottak egy olyan ország életszínvonalán, ahol az európai környezethez képest mélyszegénység van, egy gazdaságilag és pénzügyileg egyaránt ostoba döntés miatt az árak robbanásszerűen megnőttek, így aztán a románok többet fizetnek a gázolajért, mint bárki más az EU-ban.

Ez utóbbi állítólagos erényeit is ditirambusokban dicsérik. A PSD-s vezető és kormányzati bábujának jótékony hatású hiányában Nagyszebenben gyűltek össze az EU vezetői, Jean-Claude Junckerrel az élen. „Az EU egy békeprojekt, melynek nincs alternatívája”, mondták, és ismételgetik kitartóan: „az EU 70 éve szavatolja a békét Európában”. Igen, ez egy brit vezető elképzelése és reménye volt Európáról, a Churchillé vagy a volt francia diplomatáé, Robert Schumané.

És az európai béke?

Már megbocsássanak! Miért tűnik úgy, hogy ezek az állítások is csak az igazságot fedik el? Az egész dicsőséges időszak során ugyanis Európában a békét – amennyi volt, az amerikaiak által leállított jugoszláv háborútól, az északír konfliktustól eltekintve, valamint a terrorista és a putyinista aszimmetrikus háborútól, amivel a kontinens újabban szembesül – egyedül az észak-atlanti szövetség és az amerikai nukleáris ernyő biztosította.

Nagy csinnadrattát csapnak az európai értékek körül, amelyek magukban foglalják az emberi méltóság, a szabadság, a demokrácia, a jogállamiság elveinek tiszteletét. Jaj de szép! De vajon miként tartják tiszteletben a demokráciát egy olyan Európai Unióban, amelyet pillanatnyilag egy olyan állam vezet, mint Románia, mely a civilizált világban példátlan pofátlansággal vágta gajra a jogállamot anélkül, hogy a brüsszeli felelősök néhány ködös kritikus morgáson kívül a helyes útra terelték volna?

Ilyen körülmények között figyelemre méltóak egy Jean-Claude Juncker-szerű figura „sajnálkozásai”. Juncker nagyon elégedettnek tűnt, amikor beszámolt mandátuma mérlegéről. Csak két dolgot sajnált. Többek között azt, hogy nem avatkozott be a brexitről szóló kampányba, az EU-tól való elválás hívei által hangoztatott hazugságok megcáfolása helyett inkább Cameron volt brit kormányfőre hallgatott, aki erre kérte.

Tényleg? Ennyit sajnál?

Nos, akkor sajnálkozzunk teljes erőnkből az EU vezetőjével együtt. Nem érdemli meg az Európai Bizottság vezetője határtalan empátiánkat? Nem jár ki a hős Junckernek, hogy a késői „megbánásért” cserébe ne csak a kis tivornyázási hiányosságaitól tekintsünk el? Nem kellene más fájdalmait is keresztényi módon megbocsátanunk? Például azt, hogy nem mondott le, mint bármely normális demokratikus vezető, holott mandátuma alatt Európában, a legutóbbi világháború óta példátlan módon, talán megoldás nélküli hanyatlás kezdődött? Azt, hogy vezetése alatt került sor a populizmusok felerősödésére a masszív bevándorlás farvizén, mely európaiak nagy tömegeiben keltett riadalmat, a szélsőségek felé hajtva őket, és a brexittel kapcsolatos döntésre is, amelyet mind a migráció, mind a baloldal és a politikai korrektség túlzásai is döntő módon befolyásoltak?

Szánalommal kezelve Juncker szerencsétlen mandátumát, lemondunk arról, hogy feltegyünk természetes kérdéseket. Például azt, hogy hol voltak és mit csináltak az európai felelősök, Angela Merkellel az élen, amikor Románia 2012-ben az USL-s (a PSD-ből és a PNL-ből létrejött Szociál-Liberális Szövetség) puccs kísérleti terepévé vált? Amikor egyes szakértők – kevesen, de egyre riadtabban – elkezdték felhívni az unió figyelmét, hogy ideje visszaverni az egyre zabolátlanabb putyinista propagandát, amelynek az a célja, hogy egyszerre rombolja le az európai demokráciákat és nyugati szövetségeiket, de Brüsszelben és Berlinben senki sem mozdult? És senki sem mondott le? És hol voltak azután? De végül is miért ne bocsátanánk meg mandátuma végén Junckernek?

Nem maradt a Titanic kapitánya is a fedélzeten, miután a kettétört hajó, miközben süllyedni kezdett, a szerencsések pedig mentőcsónakokban távoztak?

Végül is az Európai Bizottság joviális vezetőjének kedélyessége nemcsak az övé. Jókedélyét fenntartások nélkül osztják lehetséges utódai is. Az EPP-s bizottsági elnökjelölt, Weber egy tévés párbajban nagyon is virgoncan beszélgetett Timmermansszal, a szocialista baloldal csúcsjelöltjével. De nagyon keveset vagy szinte semmit sem szólt arról, ami égetően fontos az európaiaknak. A jéghegyről, amely felé a közösség hajója halad. Arról, hogy egy újraiszlámosított Törökországban egy békülékeny és simulékony Európa szeme láttára lábbal tiporják a választási és civilizációs szabályokat. A cenzúráról, a migrációról, a környezetvédelem és a genderelmélet progresszivista átideologizálásáról vagy a jogállamiság rohamléptekkel zajló hanyatlásáról a kontinens keleti felében.

Ezzel szemben veszekedtek a szén-dioxid-adó bevezetésének szükségességéről, hogy kedvére tegyenek Greta Thunberg svéd tinédzsernek, a klímaváltozásnak nevezett bolygómentési vallás új főpapnőjének. Miért is érdekelne még bennünket az, hogy az elegáns Európa ebben a kriptomessianisztikus légkörben könnyen úgy járhat, mint a Titanic ezüst étkészlete?
Inkább táncoljunk!

(dw.com/ro – Főtér)