Előbbiek a már megszokott módon bürokratikus akadályok gyártásával igyekeznek megakasztani számukra vélhetőleg kényelmetlen, a számításaikat rontó folyamatokat, a legfelsőbb bíróság pedig ez alkalommal gyanúsan nekik tetszően muzsikál, az ítélethirdetési határidővel zsonglőrködve. Ezt a református egyház és az önkormányzat nyílt szemberöhögésének is vehetjük. Mert aljasság, hogy miközben angyali arccal közlik, 2021-ben majd hajlandóak dönteni egy olyan kérdésről, amely 2020-ban már okafogyottá válik, a legfőbb ítészek tökéletesen tisztában vannak azzal, hogy egy uniós forrásokból finanszírozott, egyetemes értéket képviselő ingatlanegyüttes jövőjét torpedózzák meg. És ezt büntetlenül megtehetik, hiszen a határidő kapcsán szabadon dönthetnek, esetleg utólag felülvizsgálják azt, ha úgy vélik, megalapozottak valamely fél érvei. A Vártemplom esetében pedig elég alapos indok lehet az ítélethirdetés időpontjának előhozatalára, hogy 2020-ban a pályázatot le kell zárni, különben a pénz elúszik. Túl sok optimizmusra azért nincs ok.

A Vártemplom kálváriája kapcsán figyelmet érdemelnek még Hegedüs Csilla és Antal Árpád megjegyzései az egész műemlék-felújítási finanszírozással kapcsolatosan. A pénzek országos elosztása ismét csak jól példázza a bukaresti kormányok viszonyulását Erdélyhez, hiszen, mint kiderült, ide jut a kevesebb pénz, annak ellenére, hogy a műemlékek száma itt a legmagasabb az országban. Az is beszédes továbbá, hogy a felújítási kezdeményezések közül hogy, hogy nem, éppen a minisztérium által lebonyolítottaknál nem sikerül felhasználni a forrásokat, helyileg az önkormányzatok a maguk részét el tudták költeni arra, amire szánták azt. Szintén Bukarest viszonyulásának jó példája, hogy nem hajlandóak átutalni a szaktárca számláin döglő tetemes összeget, nehogy valamelyik önkormányzat még a végén fel is használja rendeltetésszerűen. Mindeközben az épített örökség egyre több darabja csak romlik, omladozik, a román hatalom pedig kicsinyes, továbbra is kizárólag hódító beállítottsága miatt nem ismeri fel: egyetemes értékeket rombolnak, amelyek által Románia is több lehetne.

Felesleges csodálkoznunk a történteken abban az országban, amelynek kormányzói, kevés kivétellel, a többségi nemzet örökségére sem képesek vigyázni. Lassan havonta látni híreket valamely méltán nagyra tartott román íróhoz, képzőművészhez vagy egykori kiemelkedő közéleti személyiséghez köthető emlék leromlott állapotáról vagy éppenséggel megsemmisüléséről. De ide tartozik az építészeti örökség hanyagságból, nemtörődömségből történő rombolása is – lásd az évszázados épületek műanyag nyílászárókkal történő „korszerűsítését”, rikító színekre festését és hasonlókat.

Igen hosszan sorolhatók még a példák, de mindenikük ugyanazt a kérdést veti fel: ha sajátjukkal képtelenek törődni, miért érdekelné őket a másé?