Péter Orseolo Ottó velencei dózse és Szent István király (ur. 1000–1038) egyik leányának – akit a források Gizella, Mária és Ilona néven is említenek – gyermekeként látta meg a napvilágot 1010 táján. 1026-ban került Magyarországra, miután II. Konrád német-római császár (ur. 1024–1039) befolyására a velenceiek elkergették Ottót és családját. A köztársaság bukott vezetője Konstantinápolyba menekült, felesége azonban Péterrel együtt István udvarába költözött.

A 1031-ben a király egyetlen fia és kijelölt örököse, Imre herceg egy vadkanvadászaton életét vesztette. Bár az ősi szokás és a logika azt diktálta volna, hogy István unokatestvéreit, Szár Lászlót és Vazult részesítse előnyben az utódlás terén, végül ifjú unokaöccsére esett választása, ugyanis az előbbi rokon valószínűleg még pogány volt, az utóbbi pedig összeesküvést szőtt az uralkodó ellen. A király emellett azért is ragaszkodott Orseolo Péter személyéhez, mert a lehetséges örökösök közül őt tartotta a legalkalmasabbnak életműve folytatására, a keresztény magyar állam alapjainak megszilárdítására.

1038. augusztus 15-én István örökre lehunyta a szemét, Orseolo Péter pedig akadály nélkül vehette át az ország irányítását. A velencei származású uralkodó elődje utasításai szerint kormányzott, így például bevételei jelentős részét a keresztény hit pozícióinak megszilárdítására, új egyházak – többek között az óbudai káptalan és a pécsi székesegyház – alapítására fordította. Az is tény, hogy Péter a külpolitikában a Német-Római Birodalommal szembeni szuverenitás megőrzésére törekedett, és ezzel összefüggésben hadat viselt I. Bretiszláv cseh fejedelem (ur. 1034–1055) oldalán, illetve támogatta a lengyel önállósodási törekvéseket, ezzel egy időben azonban maga ellen hangolta a magyar előkelőket.

Péter túlságosan is türelmetlennek bizonyult tervei megvalósítása során, és igyekezett korlátlanul érvényesíteni akaratát az ország kormányzásában: mellőzte a királyi tanácsot és Aba Sámuel nádort, több püspököt is leváltott. Szembefordult Gizella királynéval is, aki 1041 táján a félreállított magyar főurakkal együtt követelte a német és olasz kegyencek befolyásának visszaszorítását. A Péter elleni indulatok 1041-ben, a király Budo nevű kegyencének meggyilkolásával érték el a tetőpontot, aminek eredményeként Szent István örököse elmenekült Magyarországról.

A magyar előkelők Péter távozása után trónra emelték István király sógorát, Aba Sámuelt (ur. 1041–1044), aki ellen az elűzött uralkodó éppen korábbi ellenfelénél, III. Henriknél keresett támogatást. A német-római császár élt a kedvező lehetőséggel, hiszen nemcsak az 1030. évi vereségért akart visszavágni, de hűbérúri ambícióit is igyekezett valóra váltani. Henrik 1042-es hadjárata során ideiglenesen kilenc várat is elfoglalt a Felvidék területén, majd a következő esztendőben a Duna déli partján nyomult előre, ám a Rábán való átkelést már nem kockáztatta meg, hanem inkább megállapodott Aba Sámuellel. A békeszerződésben a császár elismerte Szent István sógorának királyságát, cserében azonban visszakapta a Magyarország által 1030-ban megszerzett területeket, és elérte a német foglyok szabadon bocsátását.

Orseolo Péter ezzel látszólag reménytelen helyzetbe került, 1043–44 fordulóján azonban Aba szerencséje gyorsan megfordult. Mint a krónikások írják, a királyt a béke túlzottan magabiztossá tette, és mindinkább zsarnoki módon kormányozta Magyarországot – erre a hírhedt csanádi vérengzés is ékes bizonyítékul szolgál –, így idővel egyre több főúrban merült fel Péter visszahívásának a gondolata. A magyar követség buzdítása nyomán III. Henrik 1044-ben újra hadat üzent Aba Sámuelnek, és a július 7-i ménfői csatában döntő vereséget mért a királyra.

Miután a menekülő Abát a mai Füzesabony környékén meggyilkolták, Orseolo Péter visszakapta trónját. Henrik Fehérvárig kísérte védencét. A császár a segítségért igen magas árat szabott: a király hamarosan bevezette a német jogot országában, 1045 elején pedig pünkösd ünnepére ismét Magyarországra hívta III. Henriket. A német-római uralkodó 1045. május 26-án meg is jelent Fehérváron, ahol Orseolo Péter a III. Ottó (ur. 983–1002) által adományozott lándzsa képében hűbérül ajánlotta fel számára Magyarországot, és átadta neki az eredeti koronázási ékszereket, melyeket a császár Rómába küldött. Péter ezen lépése olaj volt a tűzre, az elégedetlenkedők ekkor már nem pusztán új királyt akartak, hanem a régi pogány szokások visszaállítását követelték, és ebben Vazul egykor száműzött fiainak, Andrásnak, Leventének és Bélának a segítségére számítottak.

Péter 1045-ben sikeresen felszámolta az első ilyen összeesküvést Csanádon, azonban újabb konspiráció kezdődött, melynek résztvevői Magyarországra hívták a Vazul-fiakat. A későbbi I. András király (ur. 1046–1060) fivéreivel Abaúj várába ment, és ott taktikai okokból jóváhagyta a keresztény törvények eltörlését, így Vata vezetésével 1046 nyarán pogánylázadás kezdődött, mely káoszba döntötte az országot. Miután a felkelők Vazul fiaival szövetkeztek, Orseolo Péter reménytelen helyzetbe került, ezért ismét menekülni próbált, ám ellenségei bekerítették őt, így András hívására visszafordult Fehérvár felé. A későbbi király Zámolynál fogságába került, utódja megvakíttatta és Fehérvárra hurcoltatta őt. Egyesek szerint Péter néhány napra rá bele is halt sebeibe, más források viszont azt állítják, hogy később visszanyerte szabadságát, és 1059-ben fejezte be életét.

Tarján M. Tamás (Rubiconline)