Na jó, ha ily rohamléptekkel halad az idő, hát játsszunk az új szabályok szerint.

Csomagszolgálatnál a szolgálatos alkalmazott türelmesen elmagyarázza, mit kell tenni. Honlap, regisztrálás, címzett adatai, csomag tartalmának feltüntetése, minden csillaggal jelölt mezőt kötelező kitölteni – semmi új, régebb a feladólevélen is ugyanezt kellett tenni. Véglegesítés után megjelenik a képernyőn egy ugyanolyan űrlap, mint amilyent ezelőtt kézzel töltött ki a feladó, csupán annyiban különbözik attól, hogy jobb felső sarkában megjelenik egy vonalkód, számokkal – na, ezeket a számokat kell megjegyezni, amennyiben a feladónak nincs otthon nyomtatója, mert azt a posta mégsem várja el, hogy mindenki otthon ki is nyomtassa az űrlapot, ha a feladó a számsort bediktálja, ők annak alapján előhívják adatbázisukból a nyomtatványt, és ott helyben kinyomtatják.

Egyszerű, igaz?

Mint minden új információhalmaz befogadásánál, e használati utasítások elősorolásakor is megfájdul kicsit az embernek a feje, de azért nem annyira, hogy fel ne vetődjék benne a kérdés: és mi van akkor, ha a feladónak nincs számítógépe? De nem kérdezi, ne nézzék épp annyira ágrólszakadtnak.

A feladó bevágja a hóna alá a csomagot, hazaballag. Leül a számítógép elé, megnyitja a megfelelő honlapot. Regisztrál. Nevét, keresztnevét úgy írja be, miként anyjától, apjától kapta, gondosan kitéve az ékezeteket, mert idővel az ember sokat tanul, például azt is, hogy nem ugyanazt jelenti a szarnyalo, mint a szárnyaló. Mikor végez, minden betűt még egyszer ellenőriz, mert sosem lehet tudni. Aztán megnyomja az entert. Jóformán még le sem vette ujját a billentyűről, máris diszkréten pittyeg a gép: postaládájába levél érkezett. Ez igen, bólint elismerően a feladó, így kell működnie egy jó programnak. Megnyitja a levelet, visszaigazolja a regisztrációt, tovább. Kis keresgélés a lehetőségek között, ott van felül a csomagküldési ikon, rákattint. Kitölti a címzett adatait, szintúgy figyelmesen és ékezetesen, ezt is ellenőrzi, majd újra megnyomja az entert – és máris megjelenik a képernyőn a kitöltött űrlap. A feladó rendkívül elégedett önmagával, de a mosoly rögvest le is konyul arcáról. Merthogy a nyomtatásra váró feladólevélen nincs vonalkód. És azt a postai alkalmazott egyértelműen megmondta, vonalkód nélkül nincs csomagküldés.

Tehát elölről az egészet. De nem ám csak úgy, vaktában, ezúttal figyelmesen végigolvasva minden utasítást. Csomagszolgálat parancs, űrlapkitöltési útmutató. Ha ilyen módon kíván csomagot küldeni, ezt kell kitölteni; ha olyan módon, azt. Ha AWB, akkor meg amazt. Feladónak gőze nincs, mi az az AWB, de kipróbálja. Saját adatait nem kell bepötyögnie, azokat regisztrálás után megőrzi a program, csupán a címzettét. Ezúttal is figyelmesen és ékezetesen. Végül enter. És – láss csodát – most már a vonalkódos űrlap jelenik meg a képernyőn. A feladó rendkívül elégedett önmagával, de a mosoly ismét lekonyul arcáról. Merthogy sem a saját, sem a címzett nevénél az ékezetek nem jelennek meg. Semmi különös, csak egy újabb harc, amit meg kell vívni.

Postazárás előtt feladónak még annyi ideje marad, hogy utánanézzen, minek rövidítése az AWB. Airway bill, vagyis éteri számla. Leleményes dolog, állapítja meg magában, azzal ismét hóna alá csapja a csomagot, visszakutyagol a Hungáriába. A zsúfolt, kis térben persze hogy a csomagküldési újítás a téma. Az ablak civil oldalán álló ifjú hölgy panaszolja, egész este próbálkozott a virtuális feladószelvény kitöltésével, éjfél körül feladta, reggel végül sikerült. Mögötte középkorú férfi bólogat szótalan, bizonnyal ő is úgy járt. Idősebb házaspár szól közbe, nekik két napjukba és számítógépes szakember szomszédjuk türelemhatárának sokszori feszegetésébe került, mire túljutottak az űrlap kitöltésének nehézségein. A sor végén a feladó hallgat, mert rendkívül elégedett önmagával. De nem mosolyog, mert eszébe jut, hogy nevéről ismét lemaradtak az ékezetek.