Nem vonz a szószátyárság, miként a fölösleges, túlzó gesztusok sem. Nem a „nagybetűs” élethez hasonlítható olcsó botorságok és szóvirágok érdekelnek, hiszen minden szemrebbenés élet, s aki azt mégis a kövér betűkkel rokonítaná, egyúttal azt is megmagyarázhatná, milyen annak a kisbetűs változata. Ez az örök, évről évre ismétlődő, múlt és jövő metszéspontjaként említhető pillanat egyedi és különleges, a vég és a kezdet fogalma, miközben körülményes pontosan és határozottan meghatározni, valójában mi kezdődik el és mi ér véget. Az iskolai tanórák bizonyosan, ám az, hogy a gyermekkor, avagy a serdülőkor éppen az iskolacsengő hangjára múlna el pontosan, hát ez vitatható. S hogy mi kezdődik el valójában, egyénenként igen eltérő.

A sepsiszentgyörgyi Plugor Sándor Művészeti Líceumban három osztály, négytucatnyi fiatal ballagott. Művészpalánták, alkotással próbálkozók, akik kemény fába vágják a fejszéjüket, hiszen világunkban nem a művészeteknek áll a zászló, nem az érzékenység és kifejezőkészség számít a legjobban értékelt tulajdonságoknak. És mégis, ott, az iskola szűkös dísztermében öröm, emberi volt látni a négytucatnyi jókedvű és tehetséges fiatalt, jó volt hallani, hogy arra bátorítják őket, éljenek tehetségükkel, ne hagyják elkallódni, bontakozzanak ki, s ennek érdekében tanuljanak meg sokat, nagyon sokat dolgozni. Hiszen lehetséges, sokan már sejtik is közülük, a tehetség egyszerre áldás és átok, hiszen kevés olyan marcangoló érzés létezik, mint amikor valaki azzal szembesül, hogy nem él eléggé tehetségével. Igaz, Esterházy Pétertől azt is tudjuk, hogy a szorgalom a tehetség része, s ez már egy megnyugtató megállapítás, hiszen következtethető a lényeg: vagy adott a tehetség, vagy nem.

Ám most ezt sem kell a végletekig feszegetni, pontosan és szépen fogalmazott az egyik végzős diáklány, Majlát Szilvia, amikor megjegyezte, az iskola két dolgot adhat: gyökeret és szárnyakat. Telitalálat. És az is felemelő volt, amikor az egyik ballagó közösség osztályfőnöke, Iliescu Edinda tanárnő érvekkel cáfolt egy általánosító vélekedést. Azt olvasta ugyanis a Hildaságok blogon, hogy „Felneveltünk vagy inkább hagytunk felnőni egy életképtelen generációt”. E „hírhedt” nézettel vitatkozott, és azt visszautasítva mutatott a ballagókra: hát nem szeretnivalók? Nem néznek ki megbízhatóaknak? És bizony, ott, a helyszínen, az ünnepség ideje alatt csupán a díjakat, elismeréseket látva kiderült, a búcsúzó diákok legtöbbje már megmártózott egy-egy művészeti ágban, próbálkoznak, kísérleteznek, keresgélik azt az utat, amelyenel szeretnének indulni.

Érdemes tehát szurkolni nekik, érdemes melléjük állni. Mert mit tehet a tanár, s mit tehet a szülő, illetve az, aki egyáltalán megszólítja ezt a nemzedéket? Bátoríthatja, felkarolhatja tanítványát, gyermekét, mindazokat, akik önmagukat keresgélik. Nem a lefelé vezető utat mutatja, kárörömmel, hanem azt keresi, ami felemel. De legfőképp nem ítélkezik, nem skatulyáz be senkit. Nem mondja, hogy te ez vagy, ennyit tudsz. Semmit nem tudsz. Semmi nem lesz belőled. Senki és semmi nem lesz belőled. Balga vagy, béna vagy, tongyó vagy. Kárörvendő, kaján, ostoba hangok. A gyűlölet hangja, a gyűlölet magvai. Irtsuk ki, füstöljük ki e szavakat, e beteges, megalázó szemléletmódot! Mert szép és derűs fiataljaink számára a bizalom a legnagyobb ajándék. Érdemes elhitetni velük, nem csupán kicsengetés idején, hanem mindig, hogy igen, ha nagyon akarják, a hegyeket is el tudják mozdítani, hogy minden, de minden csupán rajtuk múlik!

Ám ha valaki képtelen a bátorításra, arra, hogy odahajoljon ahhoz, akinek egy jó szóra van szüksége és fülébe súgja: tedd meg, mert képes vagy rá, legalább maradjon csendben. Ne ítélkezzék. Már csak azért se, mert nem a mi dolgunk ítélkezni.