Ha kimartak maguk közül,
     hát kimartak;
nem sír utánam horpadt
vasvödör, se rövid szoknyás múzsa.
Magam kipróbált társként
 
    nézek az égre újra.
Pünkösd jön: szép, borzas ünnep.

    A legyőzőim sorban
fönt a hegyeken járnak,
s várják a suhanó, tüzes
lángnyelveket fejük fölé:
 
    a szentlélek-orchideákat.
Várják, hogy a hatalom után
 
    övék legyen a
dicsőség is… Legyen! legyen!
visszhangozza bennem a szív:
e riadoztató, tihanyi sziklafal.
 
    Hisz úgyse kell nekem
semmi, ami nem a magam
     csodája már.
Rámosolygok egy döglött kő alól
kinőtt fűre, mint ahogy
boldog összeesküvők szeme villan össze,
 
    s a mosolytól máris az vagyok
újra, aki régen egy csillagról
 
    zuhant alá,
át a felhőkön, madarak
hullámzó, sötét kárpitján át
s úgy ért földet, mint az esők,
 
    mint éjjel is sugárzó napdarab.
Járok, ődöngök kimartan közöttetek.
 
    Hazátlanul
hazámban és csak Isten zöld
sétaterein hallom megszólalni
bátorítón a tücsköket. A legázolt
 
    fűből zengik el nekem pünkösd
zsoltárait. Már-már a föld alól:
 
    az Örök Por
országából. A tüzes nyelvek
helyett a holtakén. Halljátok,
micsoda zsibongás ébred,
 
    s micsoda dohogások erősödnek?

Verslábjegyzet

Csoóri Sándor Keserű, pünkösd előtti énekében az irodalmi művek egyik jellegzetes, igencsak hatásos kezdéstechnikáját alkalmazza. „In medias res” – vagyis: „a dolgok közepébe vágva” – indítja az „éneket”, a verset.

„ Ha kimartak maguk közül, hát kimartak” – így indul a költemény, amely két sorból mindjárt föltűnik, hogy szerzőnk a kitaszítottságot nem egy szokványos, hétköznapi szóval hozza az olvasó tudtára. Nem azt mondja, hogy „kinéztek” vagy „kidobtak”, hanem „kimartak”. És ez a jelentés olyan fájdalom-érzésre mutat, melynek a pünkösdi ünnep közeledte ad közösségi távlatot.

Mert a pünkösd az igazi együvé tartozás élménye. A Szentlélek eljövetelének eseménye. Mikor a húsvét utáni ötvenedik napon csodálatos élményben részesülhettek a tanítványok. Tudniillik az égből lángnyelvek jelentek meg nekik szétoszolva, azok leereszkedtek, és az összegyűlt hatalmas tömegben ki-ki a maga nyelvén hallotta szólani a tanítványokat.

Csoóri Sándor tehát e magával ragadó közösségi élménnyel – mikor még a nyelvében idegen sem idegen többé – mutat rá az övéi közül „kimart”, kitaszított és magára hagyott személy fájdalmára. A versbeni én nem nevez meg keresztényi közösséget: „legyőzőiről” szólva inkább a nemzeti közösséget juttatja eszünkbe. Az utolsó előtti versszakban válik világossá ez, ahol megismétli: „járok, ődöngök kimartan közöttetek”, és ahol tisztázza, hogy hazátlanná lett a hazájában. Mindazonáltal mégis érezni, hogy keresztényi és nemzeti közösség egymást átfedő fogalmak…

PENCKÓFER JÁNOS / Kárpátalja