Amikor Háromszék magára maradt, Béldi volt az, „aki arisztokratikus külső modora mellett is annyi népszerűséggel bírt”, hogy a törvényhatóság nevében november közepén őt küldték tárgyalni a császári hadvezetéssel, illetve december végétől ő hozta tető alá az árapataki szerződést (1849. január 2.), amely békét teremtett Háromszék és a császári-királyi hadvezetés között. Nagy édesapja, Nagy Ferenc gidófalvi református lelkész szerint, aki szintén tagja volt a tárgyaló delegációnak, Béldi a misszióban „hazafihoz méltó férfiassággal és lovagiassággal járt el, szívében elzárva a méltó gyűlöltséget és annak hangot nem adva” a tárgyalások folyamán. Oka pedig lett volna rá, mert az önvédelmi harc folyamán román felkelők feldúlták árapataki kúriáját. Későbbi sorsáról nagyon keveset tudunk. Felesége Nemes Róza grófnő volt. 1861-ben, a magyar alkotmány rövid visszaállítása idején Aranyosszék főkirálybírójának nevezték ki. 1867-ben Marosszék főkirálybírója, majd 1876-tól Maros-Torda vármegye főispánja volt, illetve a Magyar–Román Határigazító Bizottság elnöke. 1889. január 16-án hunyt el Kolozsváron, Marosveresmarton temették el.

Uzoni Béldi Gergely „jegyzőkönyve” Háromszék önvédelmi harcának időszakát – 1848. november közepétől 1849. január elejéig – dolgozza fel. A kézirat – a címtől eltérően – nem klasszi­kus értelemben vett jegyzőkönyv, hanem leírás a címében megjelölt eseményekről. A szerző elsősorban erre az időszakra fókuszál, mivel az eseményeknek közvetlen szemtanúja és résztvevője volt. Ez már eleve meghatározza a kézirat forrásértékének fontosságát. Erdély önvédelmi harcának más eseményeit csak annyiban érinti, amennyiben a háromszéki történések megértéséhez azok feltétlenül szükségesek. A kútfőt Béldi a kolozsvári Országos Ereklyemúzeumnak ajánlotta fel, kiadására azonban nem került sor. A kézirat sajtó alá rendezését a múzeum későbbi őre, Bözödi György tervezte, annak gépelt másolata a polihisztor hagyatékát őrző Erdélyi Múzeum-Egyesület Levéltárában megtalálható. A forrást a későbbiek folyamán Egyed Ákos hasznosította a Román Nemzeti Levéltár Kolozs megyei székhelyén (DJCAN), a Béldi család levéltárában. Tényanyagát beleépítette Háromszék, 1848–49 című monográfiájába, illetve későbbi műveibe.

Noha a jegyzőkönyvet Béldi az események időrendje alapján vezette, utalásaiból egyértelműen kiderül, hogy azt utólag írta. Egyed Ákos azonban a kútfőt nem tartotta hamisítványnak, sőt, mint fentebb utaltunk rá, munkájának egyik alapforrásává tette. Utalásaiban vagy „uzoni Béldi Gergely 1848–49. évi jegyzőkönyvére”, vagy „Béldi jegyzőkönyvére” hivatkozik, holott a mű teljes címe: Uzoni Béldi Gergely jegyzőkönyve a magyar forradalomról 1848 végéig Erdélyben. A forradalom kifejtése s haladása Székelyföldön név szerént Háromszéken 1848 végéig. Egyed Ákos a teljes címet meg sem említi a fenti művében, ami azonban nem probléma, hiszen a forrást Béldi írta, és egyértelmű, hogy miről van szó.

A visszaemlékezésében Béldi mindvégig a tárgyilagosság megőrzésére törekedett. Nem nyilvánít határozott véleményt olyan kérdésben, melyet nem állt módjában hitelt érdemlően eldönteni. Például Balázs Manó honvéd őrnagyot, a 12. honvéd zászlóalj parancsnokát nem ítéli el, de nem is menti fel az ellene emelt árulási vád alól. Azt viszont felrója az ellenzéknek, különösen Gál Dániel illyefalvi képviselőnek és kormánybiztosnak, hogy az általuk felizgatott néptömeg meglincselte Balázst, aki ellen így a törvényes tárgyalást nem lehetett lefolytatni. Elítéli Gál Dánielt és társait, akik szerinte a törvényesen választott kormányzat ellen folyamatosan ingerelték a népet, sőt, Gált még nagyobb ellenségnek tartotta, mint a román felkelőket. Gál Dániel és politikai elvbarátai elsősorban a néptömegre támaszkodva próbálták meg a szándékaikat érvényesíteni, azaz az önvédelmi harc vállalását a hezitáló politikai és katonai vezetőkkel szemben is kimondatni. Kővári László történetíró a Háromszék önvédelmi harcáról írt visszatekintésében így fogalmazott erről: „A látható kormány megett egy láthatatlan kormány emelte fel a fejét, a közvélemény kormánya.”

Béldi Gergely tehát a mérsékelt, liberális politikai irányzathoz tartozott, amely a császári hadvezetés feltétlen megadásra vonatkozó követelését elutasította, de „tisztes” feltételek mellett hajlandó lett volna megegyezni. A középutas politikát folytató Kormányzó Bizottmányt, Petrichevich-Horváth Albert főkirálybírót és Berde Mózes kormánybiztost feltétlenül támogatta. Elismeréssel adózik a háromszéki nép kitartásának és leleményességének, ugyanakkor elítéli annak a fegyelmezetlenségét és rablásra való hajlamát. („Az egész székely sereg mintegy 10 000ből állhata, melyből 1600 szuronyos, a többi vadászfegyverrel és lándzsákkal, sőt botokkal és vasvillákkal ellátva – egy 4–600-ig való Mátyás és Székely huszárság, és végre 6–7 ágyúból – , de ezek csak lassanként készültek, de ezen táborba a legnagyobb fejetlenség uralkodott senki sem akarván függni, sőt a nép az előjárókat kénszerítvén akarata teljesítésére. […]

Be kell vallanunk ezen nép fékezhetetlen fejetlenségét – sem Isten, sem embert nem esmérő vadságát, kegyetlenségét, végre hajlamát a pusztításra s rablásra minden különbség nélkül, akár ellen, akár barát lett légyen annak áldozata – de másfelől lehetetlen vala nem méltányolni azon elszántságot, kimeríthetetlen erélyességet s elkeseredés szülte lelkesedést, mely e maroknyi népet képessé tevé oly remény nélküli harc folytatására, oly minden képzetet túlhaladó önfeledésre – sem ágyúja, sem lőszere nem lévén, maga teremtett mindent oly rövid idő alatt, a hosszú határvonal, mert a Rikától Bodoláig vonult az, melyet őrizetlen hagyni nem lehete s a helyek távolsága miatt örökös mozgásba kelle a sergeknek lenni, fáradtan érkezének csatákba s alig végződött a tánc, már megint más felé kelle sietni, ahol vész fenyegetett – ennél legfölebb még csak azon körülmény lehet bámulatosabb, miként engede a császári katonaság Háromszéknek időt annyi erő kifejtésére és miért nem volt bátorsága nyíltan megtámadván eltiporni – így telt egy nap a más után, szüntelen feszültség közepette.”)

A béketárgyalások iránti általános igényt abban látta, hogy a nép az állandó harctéri szolgálat miatt kimerült, a táborban a fegyelmet fenntartani nem lehetett, illetve a császári fél soralakulatokat vont el az észak-erdélyi hadszíntérről. Sikerként könyveli el, hogy elérték a törvényhatóság megszállásának elkerülését, de azt is elismeri, hogy ez a megfoghatatlan engedékenység csak a magyar ellentámadás eredményességének tudható be, mivel az osztrák fél a hátát biztosítani akarta. Igaz, erről a háromszékieknek ekkor még nem volt tudomásuk, így az árapataki egyezményt reális kompromisszum­nak tartotta. Azaz értékítéletét utólag hozta meg, a múlt ismeretének tükrében. („Ezzel bevégezettnek tekinthető ezen háromszéki episod, s csak megjegyzendő, hogy ezen megfoghatatlan engedékenységet a császári részről csakis azon, általunk még akkor nem ösmert körülménynek tulajdoníthatni, hogy Bem december 25-kén Nagyvárad felől betört Erdélybe s Kolozsvárt elfoglalta, tehát szükség lévén a császári seregre azon vidékeken is, legalább hátokat akarák biztosítani.”)

A művet e sorok írója rendezte sajtó alá a Hadtörténelmi Közlemények 2016. évfolyamának 2. számában (532–547. o.). Noha Béldinek számos olyan megállapítása van, amely szöges ellentétben áll a köztudatban gyökerező felfogással, ezek forráskritikájára a fenti közlésünkben nem tértünk ki. Nem hanyagságból vagy lustaságból, hanem a forrásközlés műfaji sajátosságai miatt. Magyarázó jegyzeteket csak annyiban rögzítettünk, amennyiben a kézirat megértése ezt szükségessé tette. Kritikai észrevételeinket a tavaly megjelenő, árapataki szerződésről írt tanulmányunkban tettük meg („….Idves határozást hozni…” Tanulmányok az agyagfalvi székely nemzeti gyűlés 170. évfordulójára. Kolozsvár, 2018. 193–224. o.).

Süli Attila