Köztudott, hogy Kolozsvárott a Traian utcában álló és a két világháború közötti periódusban épült, küllemével hivalkodó épületkolosszust, a Securitate örökölte. Az épületet egy viszonylag tágas betonozott udvar választja el a Marx utcára néző Rendőrségtől. A rendőrségi, ill. Securitate-épületekkel négy oldalról hermetikusan lezárt udvarra lehetetlen a betekintés. Azok a személyek, akiket kihallgatásra beidéznek vagy behoznak, időnként láthatják az udvaron gyakorlatozó rohamosztagosokat, amint állig felfegyverezve, többnyire szovjet gyártmányú támadó és önvédelmi fegyverekkel gyakorolják a gyors és hatékony beavatkozást az esetleges zavargások megakadályozására.

E „láthatatlan” securitátés katonák a hatékony támadás minden fortélyára kiképezett tisztek. A rendőrség emberei távolról sem rendelkeznek hasonló képzettséggel és fegyverzettel, annak ellenére, hogy a hetvenes évek elejétől fogva már háromszor is bevetésre kerültek: minden alkalommal az ellátás vagy a faji megkülönböztetés ellen lázongó külföldi (afrikai és arab) diákok megfékezésére, valamint az ominózus Universitatea–Dinamo futballmérkőzés után. Ekkor – mintegy három évvel ezelőtt – a mérkőzéssel kapcsolatos korrupció ellen tiltakozó közönség és a rendőrség összecsapásának több halálos áldozata is volt. A rendőrség minden esetben gumibottal volt felfegyverezve. A securitátés rohamosztagok eddig még nem kerültek bevetésre, ennek ellenére rendszeresen gyakorolnak, fegyverzetüket (pajzsok, speciális ütőszerszámok, kézigránátok, rugóskések), állandóan a legkorszerűbbekre cserélik.

Kevesen tudják azt, hogy a kolozsvári securitátés bázis nem az egyetlen ilyen, bár nevezhetnénk központinak. Megfigyelőállásaik a város minden pontján megtalálhatóak – szigorúan titkosak –, és közintézmények (gyárak, középiskolák, olykor óvodák) irodahelyiségei­ben vannak felállítva ideiglenesen vagy hosszú távra berendezkedve. E megfigyelőpontok közül a legfontosabb a főtéri, a Szent Mihály-templom bejáratával szemben található: az ún. „konspiratív bázis.” Időnként látni lehet, amint az antikvárium utáni első diszkrét kapubejáraton civilbe öltözött, magas rangú tisztek és „fényképészek” lépnek ki vagy be. Természetesen ez csak véletlen megfigyelés, nem bizonyosság, hiszen az épületen nemhogy az „intézményt” megnevező felirat nincsen, de még a bejárat sincsen számozva. Megtörténhet, hogy az intézményhez tartozik az utcára néző négy emeleti ablak helyisége is, s hogy még hány iroda, az talány. Az említett bázis közvetlen szomszédos a katolikus parókiával; csak remélni lehet, hogy a lelkészek tisztában vannak azzal, hogy lehallgatják őket. Ezen kívül a főtéren sűrűn portyázó securitáte-megfigyelők és az élelmiszersorokban álló besúgók is fölszaladhatnak ide „sürgős” esetekben. Ugyancsak be-betérnek ide a már említett fényképészek, akik a legváltozatosabb jelmezekben (háziasszonynak, toprongyos lumpennek, öltönyös úriembernek álcázva) portyáznak, avagy konkrét küldetésben vannak. Kamerájuk a kezükben lévő szatyorban, kézitáskában vagy más poggyászukban van elrejtve. Könnyű felismerni őket éppen mesterkélt jelmezükről. A legegyszerűbb azoknak az ágenseknek az észrevétele, akik úgynevezett „zümmögő aktatáskával” vannak felszerelve: kisméretű aktatáskába bujtatott filmfelvevőgéppel rögzítik az eseményeket. Az ilyen aktatáskának egyik oldalán vagy sarkán egy csillogó, kerek nyílás van és a figyelmes hallgató felfigyelhet a filmfelvevőgép halk zümmögésére. Gyakorta előfordul, hogy a filmezés kissé demonstratív, megfélemlítő célzatú, ez az eleve üldözött személyek esetében gyakori.

Romániában a rendőrség és a Securitate kapcsolata meglehetősen nyilvánvaló. A múlt év őszén Marosvásárhelyre helyezett, hírhedt Ioana tábornok például egyszerre volt a kolozsvári rendőrség és a Securitate parancsnoka. Egyébként egy securitátés tiszt hatalom tekintetében messze fölülmúlja a rendőrség állományához tartozó, vele elvileg egyenrangú tisztet, adott esetben ez utóbbit minden további nélkül alárendelik az előbbinek.

Az utóbbi időkben átfogó reformon esett keresztül a rendőrség: a régi, jócskán korrumpált, nemegyszer csupán elemi képzettséggel rendelkező altiszteket érettségizett, fiatal, általában sportolókból verbuválódott garnitúra váltotta föl, akiknek – nem utolsósorban – a fizetésük is jóval magasabb lett, mint elődeiknek. Megváltozott a járőrök összetétele is: az eddigi egy altiszt, két tanonc felállás jelenleg egy vagy két tiszt, egy altiszt, valamint négy-öt tanonc együttesére cserélődött: ez utóbbiakat gépfegyver és több kutya teszi félelmetessé, irreálissá téve azt a vélelmet, mely szerint a békés közrendet őrzik. Ami pedig a legfélelmetesebb változás, fényt vetve a román diktatúra cinizmusára is, hogy a rendőrségnek immáron nem az az elsődleges feladata, hogy a közbűntényeket felderítse, ill. megfékezze, hanem hogy az elégedetlenkedő, netán ellenzéki hangokra figyelmezzen. Az imént említett „vonal” belső, rendőrségi gyűléseken hivatalosan is megerősítést nyert. Ily módon a román rendőrség valójában a Securitate segédcsapatává degradálódott annak ódiumával együtt, s rendőrségi ügyként torolnak meg egyértelműen nem bűnügyi eseteket is.

Szerkesztette: Szekeres Attila